A cikk kommentjei szétburjánzottak más blogokba is, átemelték az epésebb megjegyzéseit és hosszas védőbeszédekben reagáltak rájuk. Léna követte a szálakat és könnyedén összekapcsolta a Facebookos millió kapcsolatot és a kommentek és blogok gazdáit. Jerome rajongói klubjától nem is volt meglepő ez a heves és harcos reakció. Léna mosolygott, miközben a szívószállal lassan forgatta a limonádéban a mentaleveleket. Naponta egyszer megnézte a komment és blogtermést.
Új üzenet érkezett.
/Jerome to Captain Kirk/ Kösz a reklámot. Nagyon bejön. J
Két napig nem jött válasz. Léna úgy gondolta kellően egyértelmű volt. Kicsit még hízelgett is neki a dolog. Bizonyára nem sokan utasítják vissza a valóban tökéletes testü karizmatikus fiút. Két nap nem nagy idő. De pont elég arra, hogy elhiggye, a Jerome ügy a múlté. Két napot tervezett még Párizsban maradni. Kellemes borongós de meleg koranyári délután volt. Mentás limonádé, kerthelység, wi-fi.
A nyugalom alapvető, ha az ember folyamatosan háborúra készül. Léna pedig egyenesen a háborúban magában élt. Hiába telt el 7 év a moszkvai elmegyógyintézetből távozása óta, benne ez az időszak csak a tűzszünet volt. Tudta, érezte a kereső tekinteteket. Biztos volt benne, hogy hiába rejtőzik ilyen jól, hiába táncol a penge élén olyan magabiztossággal és természetességgel, ahogy talán csak a kínai programozók, nem lesz elég. Meg fogják találni. Lehet, hogy az orosz titkosszolgálat lesz az, lehet, hogy valamelyik államilag finanszírozott szoftverrendőrség, lehet, hogy titkosszolgálati megbízásból egy fejvadász. Nem hagyhatott támadási felületet, miközben az a huszonéves kicsit keleties arcú bohéman öltözködő macskásan odasimuló kedves humorú lány is ő volt, aki ha alkalma nyílit rá, ki nem hagyna egy érintést sem. Aki el tud veszni egy sűrű hajban felejtett kézzel, akár egész délután, vagy úgy maradni egy moziban valaki csupasz ölelő karjaiban. Meztelenül ráfeküdni egy forró testre. Azon a ponton rendszeresen, egyszerűen lekapcsolt az agya.
Tudni a veszélyről és a bőrén érezni azt, egészen más dolog. Tudta, hogy veszélyes elárulnia a netes nickjét egy élő találkozáskor, mégis megtette. Hirosima miatt valahogy nem volt teljesen magánál, mikor megtette. Most azonban pontosan tudta, hogy veszélyes vizekre evez. Jerome illata, teste, a hirtelen beálló döbbenetes váltások a ripacs és az izgalmas férfi között, nem szűnő háttérképként kísérték a napjait. Az utolsó levélig igyekezett tudomást sem venni erről. De most már nem tehetett mást. El kellett mennie, ha nem akarja, hogy az elkövetkező hetekben romantikus álmodozásokban udvaroltassa Jerome-ot, úgy, ahogy a valóságban sosem lenne – valószínűleg – képes. Hosszú szoknyát húzott, ami két kockás férfiing összegombolásából képződött, fölé a praktikus No sugar feliratú fehér topot. Kivételesen notebook és más kütyü nem voltak vele, csak az egyik ing mellzsebébe csúsztatta be az okostelefonját. és egy bankkártyát. Vasalt bakancs, repülős szemüveg, és indult is a Haricon Gardenba. Meg sem nézte miféle koncert lesz aznap a hely szabadtéri színpadán.
Egy pohárka borral keringett a tömegben. A mérnök feje felmérte a körülményeket. Hány vendég van, nemek aránya, hány szabad asztal, hány törött szék, milyen ütemben és tempóban szolgálják ki a vendégeket a pultnál. Egy görkoris keleti lány suhant elé két hatalmas sörrel a kezében. A ruhája valami japán rajzfilmet idézett, de Lénának nem jutott eszébe melyiket. A lányka szélesen elmosolyodott.
–Captain?
Lénában megfagyott a vér. Se szólni se bólintani de még pislogni sem mert. Ki az aki így felismeri, aki lazán odajön és a nickjén szólítja? Jerome nem tudja mennyire titkos amit megtudott.
Miért mentem bele? Miért? – sikított benne a paranoid bunkervárosi technokrata. A fejében zakatoltak az adatok. A főbejárat 67 méternyire van, a pult 8 méternyire és az oldala nyitott, a hátsó, vagy gazdasági bejárat, melynél ketten csókolóznak, 11 méterre van. Szabad az út.. Idáig jutott amikor a lány, mindkét korsó sört határozottan és pontosan célozva ráöntötte.
–Nesze te nagyképű kurva! Sziszegte felé és már el is tűnt a tömegben.
Léna lenyugodott egy pillanat alatt. Ja, csak Jerome egyik kis szukája. Előkapta a telefont. Jerome hangja ijedt volt és kivételesen kifejezetten érdeklődő.
– Hol vagy?
–Ott ahol a sörös póló versenyt tartják. Hívd vissza a szukádat mert négybe vágom, ha ismét a szemem elé kerül. Katt.
Jerome hevesen tört át a tömegen és fújtatva állt meg előtte. Hatalmas kezei rásimultak Léna felkarjára. Ösztönös érintés volt egy olyan embertől aki nem fukarkodik az ilyesmivel. Léna azonban nem volt ilyen közvetlen. Először befeszült aztán elmerült az arcához közel hajoló férfi illatában. A hangzavar felerősödött, ahogy a zenekar rákezdett valami iszonyatos japán elektro-popra.
– Csupa sör vagy… ó. ne haragudj, kérlek. Azt hittem jó ötlet összehozni vele… Nagyon sajnálom… Jó arc egyébként. - Jerome folyamatos szabadkozásának csak foszlányai jutottak el Léna füléig.
– Add ide a pólód.
– ? – Csodálkozó szemei Léna arcától pár centire voltak. Erős kezei még mindig fogták a karját, vállát.
– Most rögtön vedd le a pólód és add ide! - Lénának kiabálnia kellett, hogy a japán énekesnő nyafogó kornyikálásán túl Jerome megértse mit akar.
A női mosdóban aztán átöltözött Jerome fűszeres illatú és megnyugtatóan száraz pólójába. Igen nagy volt rá, de ez zavarta legkevésbé. Összetett, természetes illata volt. Nedves fekete földdé, esőé és erős, szikkasztó napsütésé. Sosem érzett ehhez hasonló testszagot még. – Csak ne beszélj! – gondolta miközben mélyet szippantott belőle. –Ne beszélj csak ölelj meg, és ennyi pont elég is lesz… Nagyon sóhajtva összeszedte magát, és ugyanazzal a higgadt szenvtelen arccal lépett ki a női mosdóból, amivel belépett.
– Szar ez a hely. – vetette oda a félmeztelen Jeromenak, akit persze azonnal körbedongtak a csajok.
– Ő… nem tudom… menjünk, persze, ahova akarod. - Jerome zavartnak tűnt, és láthatóan keresgélte a szavakat. Ahogy távolodtak a kerthelységtől és a zajtól, úgy lett még kevésbé összeszedett. Hosszan andalogtak céltalanul az utcákon. Jerome kérdezgette hogy honnan származik, mit csinál Párizsban és egyáltalán. Léna időnként úgy imbolygott, hogy meztelen karjaik összeérjenek. –Ne beszélj! – szólt a parancs a fejében, de a szíve beszélni akart. Jerome hallgatta a gyerekkori dolgokat, persze nagyon felhigítva és lényeges elemeket gondosan kigyomlálva. Belekarolt a fiúba. Tovább dülöngélt, mint aki részeg, csak hogy időnként hozzásimulhasson.
Az egyik ilyennél megérezte azt a kutakodó tapogató matatást, amit Zrahovban is havonta el kellett viseljenek, és aminél megalázóbb motozást el sem tudott képzelni. Érezte, ahogy sejtről sejtre átvizsgálja egy figyelem, anélkül, hogy bármi külső fizikai jele lenne a tapogatásnak. Jerome forró meztelen felsőteste stabilan haladt mellette, figyelme ugyanúgy teljes és osztatlan volt. Az egész egy pillanat csipán, de ahogy egy pofon is egy pillanat, ennek is hosszan csengő utánérzete marad. Mint egy erőszakos közösülésnek. Sikkantott egy aprót és ugrott egy hatalmasat. Az ösztönlény, a rettegő gyerek, a menekülő állat elhatalmasodott rajta, meglovagolva a szörnyű emlékeket és a felinduló adrenalint..
Ütni, futni, ütni, futni…
És ütött is. A 60 kilós nő nem tudott volna ekkorát zúzni ezen a sportos férfin, de a varázsló akit a titkosszolgálatok keresnek, aki elektromosságnak és mozgási energiáknak parancsol semmiség volt Jerome keresztcsontját kettőbe törni. Jerome hanyatt vágódott és nem moccant. Léna megdöbbenve önnön harciasságán de mindenre felkészülve zihált felette. Jerome nyugodt arcába lassan visszatért az élet, és óvatosan kinyitotta játékosan az egyik szemét. Léna fenyegő próbált lenni, de minden ízében remegett.
–Ki a fasz vagy te? – suttogta a továbbra sem moccanó férfinak.
–A kedvenc ripacsod…? És ki vagy te? – Jerome a másik szemét is kinyitotta, más mozdulatot nem tett.
–Minimum fuldokolnod kéne, baz’meg, és mi a búbánatos picsát figyelsz te így engem?
–Gondoltam megnézem, hogy drog vagy pia, ami miatt ilyen beszédes és tántorgós vagy. – Miközben beszélt feltámaszkodott és kicsit félrebillentette a fejét. Hitetlen, boldog gyermeki öröm kezdett Jerome arcán szétterülni. Léna igyekezte a harckészültséget fenntartani, de képtelen volt igazán félni Jeroeme-tól. Minden perccel míg nem mozdult, csak hevert ott egyre könnyedebben mosolyogva, vesztett Léna az adrenalin fűtötte harckészültségből. Végül leült mellé a macskakőre.
–És mit találtál?
–Hogy egyik sem.
Hosszan hallgattak. Jerome néha mintha meg akart volna szólalni, de aztán elharapta. Le sem vette a szemét Lénáról. Léna pedig egyre biztosabban tudta, hogy elveszett.
–Nem sebesültél meg komolyan, ugye?
–Nem mozdultak el a csontok, úgyhogy hamar összeforrnak. Pár perc még és járóképes leszek.
–Ágyba kellene lábadozz, nem itt a kövön…
Jerome arcán az üdvözült mosoly pajzán vigyorrá alakult.
–Felállhatok?
–Csak lassan.
Feltápászkodott és lassan körbefordult, jelezvén, hogy fegyvertelen. Félmeztelen volt és inkább behódoló, mint harcias. A gesztus kedves volt és vicces.
–Hazakísérhetlek?
Ahogy közeledtek a motelhez, úgy fogyott el Jerome amúgy sem sok szava. Még Lénának is feltűnt, hogy zavarban volt. A motelszoba, amit Léna bérelt kicsi volt tiszta és jellegtelen. Jerome-ot úgy kellett behívni, mint egy szűzlányt. A szobában aztán kicsit sután, kicsit félszegen bújtak össze. Jerome mint egy pattanásig feszült íj belül, és nyugodt forró erő kívül. Léna beburkolózott az ölelésébe, és hagyta elveszni magát a fiú egzotikus fűszeres illatában.
Másnap egész nap hevertek. Hol összegubancolódott végtagokkal, hol hűvös távolban, míg Léna dolgozott pár órát. Jerome nem indult sehova. Az ágyban fekve, mozdulatlanul figyelte a notebook fölé hajoló Lénát. Estefelé Léna megvette az interneten a vonatjegyet Rómába. Nem is gondolkozott ezen. Nem volt mit. Jerome a legvadabb, legizgalmasabb meggondolatlansága volt , amit valaha elkövetett. Veszélyes volt és hívogató, ellenállhatatlan és taszító egyszerre.
– Dobj ki, ha zavarlak. Magamtól nem megyek úgysem sehova.- vigyorgott rá az ágyból. Úgy hevert ott mint egy hatalmas fekete párduc.
–Holnap kora reggel elutazom. Szerintem nem találkozunk soha többet, úgyhogy kiélvezem veled az utolsó órákat.
Jerome egyetlen mozdulattal ugrott ki az ágyból.
–Mi az hogy nem találkozunk többet? Miféle soha többet?
–Nem engedhetek meg magamnak egy ilyen támadási felületet, mint te. Sajnos nagyon tetszel. Főleg így, hogy a ripacs hülye gyereket valahol elhagytad útközben. De nem találhatnak meg, senki aki keres nem találhat meg.
Léna szóáradatot várt, romantikus szózatokat, féltérdre ereszkedést. Erre készült, ez ellen voltak előkészített érvei. Jerome hallgatott. Szomorú kutyaszemekkel nézett Lénára. Nem szólt semmit, csak hosszan, elmélyülten nézte. Aztán lassan magához vonta és elmerült benne.
Másnap kora reggel Léna el is indult. Szokás szerint semmit nem hagyott a motelban. Egy csoki-papírt sem. Mindent, ami nem fért bele a hátizsákba, ruhákat, könyveket szépen betuszkolt egy zacskóba.
–Tudsz valakit akinek kellhetnek?
–Persze… Igen. - Jerome nem vette le róla a szemét. Előző este óta egyetlen hanggal sem kérte, hogy változtassa meg a döntését. Igazán nem is szólalt meg mióta Léna kimondta, hogy ennyi. A motel előtt a járdán állva, egyik lábáról a másikra billenve sem mondott semmit. Léna lábujjhegyre állva adott neki még egy csókot.
Jerome arcán meg-megfeszültek az izmok. Biccentett egy aprót búcsúzásnak. Amikor Léna pár lépés után hátralesett a válla felett, Jerome még mindig ott állt, nézett utána, és úgy szorította magához a ruhászacskót mint rémült gyerek a plüssmacit.
–Örülök, hogy neked is fáj. – gondolta – Bocsáss meg.
2009. május 29., péntek
Előtörténetek - Léna Zrahov II. rész
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)






Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése