Felháborította az előadás igénytelensége, a színésznek kikiálltot ripacs bénázása, a rendezés ötlettelensége és sablonossága, a díszletek öncélú tobzódása. Annyira felháborodott, hogy feldobott a blogra egy hirtelen posztot erről. Többnyire hideg fejjel írt, aprólékosan megszerkesztett posztokat. Gondosan utánna nézve a háttérnek, és mindig aktuális témákat halálos precizitással körüljárva. Néha néha azomban megengedett magának egy "bombát" amiben szabad folyást enged az érzelmeinak. Túláradóan rajong vagy sűrűn káromkodva kiakad valamin. A Mályvagróf című szörnyedvény kritikája a kettő közé esett, egyedüliként a többszáz poszt között.
Nézettsége olyan magas volt, hogy egész jó áron tudta eladni a blog hirdetési felületeit. Celebnek számított. Így a Mályvagrófot fikázó bejegyzésére egy óra elteltével már vagy 50 kommentár érkezett. Ő maga sosem folyt bele a kommentekbe. nem válaszolt, nem védekezett. Csak írta a posztokat. Napi egyet, legtöbbször. Captain Kirk néven.
Pár nap múlva egy rövid e-mailt kapott a ripacstól. Amiben az, Captain Kirk, arca és a farka közötti arányosságokat boncolgatja röviden, és egyúttal személyes találkozóra invitálja.
Léna a hülye pöcs cimkével illetett csomagba irányítja a levelet a postafiókjában, és napokra el is felejtette. Akkor azomban ismét a szeme elé került és úgy döntött utánna megy. Megkereste a Nagy Videómegosztón az előadás anyagát és percről percre, mondatról mondatra kielemezte. Végigment rajta az elejétől a végéig, nem hallgatva el azt a pár jó mozzanatot ami miatt nem jött ki az előadásról, és zárójelben jelezve, ha az adott borzalom egyértelműen rendezői utasítás, nem pedig a színész bénasága. A kész elemzést pedig elküldte a színésznek. A ripacs, Jerome Bleumont, napokig váratta a válasszal, majd egy rövid velős levélkében tudatta vele, hogy kritikája jogos, és továbbra is személyesen beszélné meg vele a részleteket.
Léna nem találkozott olyanokkal akik a netről ismerték meg. Gondosan és aprólékosan különválasztott a netes aliaszait és valós személyiségét. Jólmenő celebblogján amerikei férfinak adta ki magát, Captain Kirk néven, miközben hivatalból az ABC tévétársaság vírusmarketingjeit terjesztette a neten, Linda Zeene néven. Néha adatlopott megbízásból, máskor tűzfalakat tesztelt többnyire Tom Leech, vagy Malkolm Hodger néven. Minden esetben, csak az adott megbízás erejéig élő bankszámlákra utalva a pénzt, arc nélkül, halálosan pontosan és gyorsan dolgozva.
Természetes volt számára a rejtőzés. Annyira a vérévé vált, hogy barvúros módokon volt képes bújkálni. Hivalkodó ruhákban, feltűnő kiegészítőkkel jött-ment a világba, anélkül, hogy bárki megfoghatta volna.
Ritka fájdalmas napokon a hálózatokon keresgélve a megbízóknak fontos adatokat túrva szembetalálkozott a saját kézjegyével. Még fájdalmasabb napokon a társai munkájával. Annyi év elteltével is ott voltak szépséges, összekeverhetetlen egyediségű kódjaik a rendszerekben. Még mindig működtek, még mindig hatékonyak voltak, és még mindig arra késztették Lénat, hogy esernyőt nyisson, és úgy kuporogjon óvon fölé boruló kupolája alatt mint egy megszeppent ötéves.
Pár hétnél tovább sosem időzött egy városban. Neonomad volt, egyetlen hátizsákkal. Notebook, mp3 lejátszó, pipereholmi, okostelefon és bankkártya. Ruháit a városból kifele mindig egy útjába kerülő hajléktalan nőnek adta. És a következő városban új darabokat vett. Olcsó színes és jellegzetes ruhák voltak ezek. Beszélte a nagyobb európai nyelveket, szeretett elbújni a tömeg közepén.
5 évesen került iskolába. A moszvai Arjusa Kolocsics általános iskolába járt. Nem szerette a természettudományokat, és imádta a matekot. Apja Atariján kezdett programozni autodidakta módon. 7 éves volt, mikor édesapja megmutatta a főnökének, miket programozik a kislánya. Pár nap múlva Léna már egy Zrahov nevü szibériai bunkervárosban találta megát, egy különleges elit iskola diákjaként. Nem voltak sokan diákok, mindössze heten. Annyira egy nyelven beszéltek és azonos volt az érdeklődési körük, hogy hónapokig nem is zavarta őket a teljes elszigeteltségük. Később a feladatok nehézsége és a teljesen betáblázott napirendjük nem engedte, hogy komolyabban elszontyolodjanak. Összebarátkoztak. Kemény, összetartó és nagyon ambiciózus csoporttá váltak alig egy év alatt. A feladataik számítástechnikai problémák körül adódtak. Védelmi programokat írtak, és összetett űrkutatási rendszereket programoztak. állambiztonsági és kémprogramokat is, de saját iskolájuk rendszereit is sok kis darabban ők maguk építették fel. Mindezt úgy, hogy igazán bele sem gondoltak. gyerekek, később kamaszok voltak, akik csak az újabb izgalmas vagy nagy kihívásnak tűnő feladatot láttálk.
Szerjózsa volt a legidősebb. Léna sokáig versengett vele a szellemi elsőségért. Aztán ahogy a feladatok nehezedtek úgy lettek inkább szövetségesek, majd szinte testvérek. Végül, kamaszkorukra titkos szerelmesek. Szerjózsa egy napon rosszul lett. Halucinációk gyötörték, szorongott. Az orvosok, akik rendszeresen megvizsgálták őket mind fizikailag mind szellemi állapotukra nézve, csak ráncolták a homlokukat. Szerjózsa még egy hetet élt, aztán mintha ő maga állította volna le a szívét, meghalt. Léna Zrahovból kivezető útján Szerjózsa halála volt az első lépés.
Nem telt el talán két hónap se, és Léna maga is pszichotikus tüneteket kezdett produkálni. Rosszullétei szerencsés módon arra az időre estek, amikor a rendszerváltás miatt, és egy lelkes francia oknyomozó riporter elképesztő munkája miatt reflektorfénybe került a zrahovi titkos tutatóközpont. Emberijogi aktivisták érkeztek, és meglátva a karikás szemmel, üveges tekintettel bolyongó Lénát, azonnal kivitték onnan.
Az az egy év a fiatalkorúak elemgyógyintézetében, minden brutálissága mellet is szenetórium volt Lénának. A bunkerváros műfényei után a szabad ég alatt olyan agorafóbia gyötörte, hogy hetekig nem volt képes még a függönyt sem elhúzni az ablaka előtt. Sok apró lépésben szoktatta magát, akaratát megfeszítve, a szabad ég alá. Átmenetinek szánt megoldása egész életében elkísérte rosszkedvű napjain. olyankor esernyő alatt jár kel, az időjárási viszonyoktól függetlenül. Másik állandó kelléke az életének a napszemüveg. Az ég tágassága és a Napsütés vakító ereje örökre kihívás maradt.
11 év a bunkervárosban nem marad nyom nélkül.
Az elemgyógyintézetből egy új személyivel és egy egyhavi albérletre elegendő egyösszegbeni segéllyel került ki. A személyit egy kórházi pártfogója állította ki, gondosan nem arra a névre, amire ki kellett volna. Ez az apró mozzanat jelentette magát az életet. Emiatt nem találták meg amíg még meglelhették volna. Léna biztos volt benne, hogy ha nem így történt volna, a tudása és az addig megírt programjai miatt nem hagyták volna életben. Így viszont eltűnt a nagy orosz télben, minden nyom nélkül.
Léna Zrahov állt a személyiben. Eredeti nevétől és minden kapcsolatától megfosztve állt be egy moszkvai menhely ruharaktárába és elosztójába dolgozni, szállásért és valami szimbólikus fizetésért. Pár hónap alatt feltérképezte a várost és összebarátkozott matematika szakos egyetemistákkal. Kicsit több mint egy év múlva már Périszban bújja a netet, és tűzfalprogramozási kiemelt kurzusokat ad az egyetemen az igéretesebb hallgatók válogatott csoportjának. Netes jelenléte egyre nagyobb, bár az aliasok és ip címek kusza hálójában nincs senki aki össze tudná rakni, hogy ez a szövevényes rendszer egyetlen személyt takar. A munkák folyamatosan érkeznek, bankszámlája valahol egy ofshore számlán egyre gyűlik. Gyökértelen és szétszabdalt életében az az egy-egy barát jelent kapaszkodót, akik Europa nagyvárosaiban rendszeres felbukkanásai alkalmával találtak rá. Ők egymásról nem tudva jelentették Lénánek a családot.
Utánna keresett jerome Bleumontnak. A ripacs ficsúr bár gyönyörű teste volt és igen értelmes kifejező szeme, egy olyan agyatlan patianimal életét élte a netes adatok szerint, amire Léna nem hogy nem volt kiváncsi, de mélyen meg is vetette. Jerome Facebook lapján viszont egy nagy felhívást talált, amiben a fickó a közelgő Hirosimai bombatámadás évfordulójára emlékező ünnepségen fog szavalni, és buzdítja barátait hogy nézzék meg őt abban. Léna döbbenten olvasta el még vagy négszer. Ilyen komolyságú estre hogy hívhatnak el egy ilyen feszines tahót? Úgy döntött, hogy elmegy, és megnézi.
a helyszín egy egyetemi tömb alagsorának hosszú háromrétegű betonból öntött szűk, ablaktalan pincéjében volt. Léna gyomra összeszorult és meg kellett eröltesse magát, hogy a Bunervárost idéző hangulat ellenére bemenjen a terembe. Mécsesek és darvak szegélyezték a falakat, százával. Léna speciális kondicionálásához hozzátartozott, hogy helyszíneket és objektumokat nagyon könnyen mért fel. Itt is rögtön látta, hogy 37 néző van ezen a 110nm-es teremben. 50 mécses és 3000 daru és egy papírparaván volt minden díszlet. Egy triangulum adta az ütemét az estnek. A rizspapír paraván elé lépő színészek pedig levélrészleteket és verseket mondtak a tragikus napokról. Jerome az egyik utolsó volt a fellépők között. Kiállt a maga jótestű macho hím kiállásával, zsebéből előhúzott egy sokrét hajtogatott papírt, és várt. a csend olyan mélységűvé vált, hogy már hasogatta a belsőjüket, a triangulumos lány elfelejtett zendíteni, és a feszültség fájdalmas volt. Akkor, az utolsó pillanatban elkezdte olvasni a lapon lévő szöveget. Halk reszelősre száradt hangon, el-el fulladva, egyes szám első személyben. Egy napló utolsó lapja lehetett a szöveg. Egy fiatalemberé, aki a bombázás után megy be a területre a családját megkeresni, és akkor veti papírra e sorokat, mikor már nem tud lábraállni. Egyetlen oldal. Két tucat őszinte, keresetlen mondat a halálról és a reménytelenségről és a kudarcról. testnedvekről és démonokról. jerome hangja a végére rekedségbe fúl. Sötét alakja a mécsesek fényében kísérteties. A csend még hosszabb, és csak az észbekapó triangulumos lányon múlit, hogy nem maradtak így, gondolataikba és fájdalmukba feletkezve ott, hosszan.
Léna úgy botorkált ki a pincéből, mint akit megvertek. Jerome hangja beégett a fülébe. A szöveg mondatai az elméjébe. Visszaérve a motelba azonnal begépeli, és Hálásan köszönöm címmel elküldi Jeromenak.
Jerome válasza közel egy hét múlva érkezik:
Unom a levelezést. Supoliento Garden, ma 21 órakor?
Jerome távozása után szabbad utat engedett a dühnek ismét. Kezdetben igéretesnek tünt, viccesnek is akár, ahogy odaült Jerome mellé a pulthoz, a vöröscsillagos pólójában, hátán a kalasnyikovot imitáló hátizsákkal. Jerome persze azonnal kikezdett vele, és még csak azt a fáradtságot sem vette, hogy a szemébe nézve tegye ezt. Majd mikor Léna elunva ezt bemutatkozott, felfedve ezzel, hogy, hogy ő az a "férfi" akire Jerome vár a helyzet Léna legnagyobb döbbenetére mit sem változott. Egy órával később is üres sablonbókokat és unalmas hím hencegést kellet hallgasson tőle. Elege lett. Jerome úgy hallgatott el, mintha elvágták volna.
–Mi tetszett a Hirosíma estben?
–Elegen nyalnak téged körbe, hogy ne szorulj a dícséretemre.
–De mégis.
Léna nem válaszolt. Hosszan nézte a fickót, az este folyamán először szemtől szemben állva vele.
–Én nem értek a színházhoz.
jerome bólintott és a megelőző komolytalanságban tocsogó felszínes csacsogását meghazuttoló komolysággal nézett végig Lénáán. Fizette és egy hellot odadobva neki távozott.
Léna szabad utat engedett a dühének. Micsoda képtelen skizoid állapot ez. Egyik percben borzalmas, tinilányoktól körbelihegett ripacs, a másik percben karizmatikus színészóriás. Nem tudott napirendre térni felette. A Találkozásom Jerom Bleumonttalcímű poszt nézettségi rekordot döntött másnap reggelre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése