A többsoros hatalmas fehér falak mögötti palota széles kapusora előtt álltak meg. Szolgák és testőrök fogták körbe őket amíg felgyalogoltak az előcsarnokba. Ott egy magas vékony, hatalmas elálló fülű igen öreg lény sietett eléjük. Hoppmesternek gondolták öltözéke alapján. Apró, ráncokkal gazdagon körbeírt szemei úgy járták körül Bluemo’ alakját, mint vakok kezei simítják körbe a megismerni vágyott arcot.
–A Helytartó holnap fogadja önöket. Engedjék meg, hogy megmutassam a szállásukat - mondta és elindult az egyik széles lépcsősoron felfelé. Az őrök és a szolgák elsiettek. Nem maradt más mint elfoglalni a szállást. A hoppmesterszerű furcsa szerzet nem akaródzott magára hagyni őket a lakosztályban. Ritát már nagyon idegesítették a cirkalmak és minták sűrű bevonata mindenen, az idegen szagok, az ismeretlen lények, állatok és növények. Semmi de semmi nem volt, ami a földön is lett volna. Rengeteg olyasmi akadt azonban a szemük elé, ami majdnem olyan volt. Banán, ami narancsszínű, ló, aminek húsevő fogazata van, és hosszú, csupasz farka, mint egy patkánynak, amivel ügyesen megtart egy zászlórudat. Vagy fák, amik majdnem olyanok, mint egy tölgy vagy egy fűz. Csak a második pillantásra derül ki róluk, hogy nem azok.
–Haza akarok menni.
Bluemo’ elengedte a füle mellett. Annyira figyelt a szolgára, hogy ha Berger lépett volna a terembe, azt sem vette volna észre.
Ismerem. Én ismertem ezt a kis fickót. Uram Isten! Ki vagyok én? Hogy kerülök ide? Hogy kerültem a Földre? Miért nem emlékszem? Emlékezni akarok. Ki vagyok én? – Bluemo’ végül lassan meghajolt a kis öreg előtt. Az földig hajolva fogadta a gesztust. És visszaegyenesedve azonnal beszélni kezdett.
–Annyira örülök nagyuram, hogy visszatértél. Már csak nagyon merész, elrugaszkodott álmaimban reméltem, hogy sikerrel jársz. Társaságod arról árulkodik, hogy véghezvitted a legnehezebb küldetést és így érdemes vagy a címre. – várta valamilyen reakciót. Talán udvarias választ, de bluemo’ csak nézte, kissé oldalra billent fejjel, rezzenetlenül.
–Reméltem, hogy nem kíván bosszút állni rajtam, ha az egyességünk rám eső részét teljesítem. – ezen a ponton már-már kötekedően vonta fel egyik bozontos szemöldökét. Rita gondolatban körbejárta magukat, hogy érez e fenyegetést. Jerome kicsit hátrább, oldalt állt és ugrásra készen figyelte a jelenetet. Akárcsak Rita. Asa egy hatalmas hímzett párnán ült és valami apró szemű gyümölcsöt csipegetett. Rita rajta is látta a kiélezett figyelmet, amit könnyed tevékenység mögé bújtatott. Nem érzett ártó szándékot, és egy szavát sem értette a fickónak. Milyen egyesség? Milyen küldetés?
Bluemo’ elmosolyodott és minden karizmájával azt mutatta, hogy ereje teljében van. Rita közben jól látta, hogy mekkora erőfeszítés már neki az is ha csak beszélnek hozzá. Lucy-vel és Bergerrel továbbra is fenntartotta a kapcsolatot, ennyi óra és ennyi kilométer után is. Miközben Rita is és rajta keresztül Jerome és Asa is ott csimpaszkodott a tudatán. Tudta hogy az óriás túl volt már a negyvenedik ébren töltött órán, és a sokadik megmászott kilométereken. De hiába látta és fogta fel az esze, hogy mennyire végtelenül fáradt már, a benne magányosan élő nő csak a férfit és az elmaradó közeledést, a talán soha be nem következő meghitt összetartozást volt hajlandó észrevenni. Azt szerette volna, ha a férfi végre kézen fogja és hazaviszi. Nem törődve semmiféle racionalitással.Itt hagynák ezt az egész csipkerózsika díszletet a sok hülye lehetetlen élőlénnyel. Szépen hazamennének és visszacsinálnák az egészet. Nem érdekelte a küldetés, elege volt a világmegmentésből. Hiszen ő csak egy egyszerű irodalomtanár. Mi köze ezekhez a lehetetlen és képtelen dolgokhoz? Szerette Bluemo’-t, sokkal jobban szerettem, mint szerette volna. Így aztán ott csípett vagy harapott bele szavakkal, ahol csak bírt, mint egy szerelmes kamasz. Csak hogy magára vonja a figyelmét, csak érdekes akart lenni, mert nem hitte el, még ennyi együtt megélt szörnyűség után sem, hogy ő az, aki kell ennek a kivételes lénynek.
Most hogy hallgatta a ezt a szerzetet, és látta az annak nyomán újraéledt emlékeket Bluemo’-ben – valószínűleg a döbbenettől – kontrolálatlanul engedett átfolyni hozzájuk, egyre jobban elhatalmasodott rajta a kultursokk.
–Csak a szemedre emlékszem, Komornyik, és a kínzókamrádra. A céljaidra, az egyességünkre még nem.
A Komornyik, ha valóban ez a neve – erre elkomorult és lerogyott egy zsámolyra.
Asa nyikkant egy halkat és összenézett Jerome-mal.
– Ó Nagyuram, ez… ez lesújtó. Nem remélhettük, hogy a varázslat maradéktalanul sikerül, de ha megengeded, én örülök, hogy a múltad felejtetted csak el, és nem a céljaid. – sóhajtott, majd elkezdte a legelején. – Nemes Atyád fiai, ahogy te is, hűek a tradicionális utódlási szokásaitokhoz, és a véretek diktálta eszmékhez és életmódhoz. Téged azonban sosem ragadott magával a politika királyságok közötti színterei. Sosem akartál falakat ledönteni, vagy háborúkat folytatni. Te ennél kifinomultabb voltál. Olyan orgyilkosokat képeztél ki, olyan összetett politikai cselszövéseket vittél véghez, hogy hamarosan minden királyság rettegte a neved. Annak ellenére, hogy hivatalosan nem szálltál versenybe a bátyáiddal apád trónjáért, és egyik királysággal sem voltál a szokottnál kiélezettebb viszonyban, egész szövetségünk minden lakója tudta, hogy karmaid elől nincs hova bújni, ha el kívánsz érni valakit. Nem ismerek apádon kívül véresebb kezű nemest nálad. Opportunistábbat pedig egyet sem. – itt elismerően bólogatott, miközben a tenyerét fürkészte, mintha onnan olvasná a mondandóját. Bluemo’ nem moccant, Jerome lélegzetvisszafojtva várt.
Ritában megállt az ütő.
Ilyen? Ilyen lennél valójában? Ez megmagyaráz sok ellenérzést, sok bizalmatlanságot, amit érzett felé a vonzalom és a szeretet mellett. Igen, olyan veled, mintha egy időzített bombán ülnék. Tényleg átragyog a vérszomj a hivatástudaton, szent célokon és humanizmuson? Ki vagy te? Gondolatait nem engedte ki, a körbe. A vágyódás vissza az ismert világba, az ismert és megoldható problémák felé, elsöprő erejű volt. Amikor a komornyik szavai nyomán átömlött Ritán is Bluemo’ eddig homályba vesző múltja Rita arcán patakzottak már a könnyek.
Először a komornyik arca jelent meg, sokkal fiatalabban és sokkal ádázabban. Majd a sötét kövekből emelt erődszerü apai palota, és az apja képe, ahogy háttal ül neki, ahogy visszafordul és narancsvörösen világító sárkányszemek a teljes bizalmatlanság és felsőbbrendűség tudatával siklanak át rajta. Egy toronyszoba, aminek erkélyének széléről annyiszor elindult. Karmai tiszták, és fényesek, hajbókoló udvaroncok és pikkelyes bőrű katonák veszik körül. Mérgezett ételek, önálló akarattal bíró tőrök, mérgezett ruhák, és lassan ölő ékszerek, orgyilkos ágyasok, nemzőképtelen hercegek, katonák közé közprédának vetett kisasszonyok és családanyák. Elraboltatott és szolgálatába állított kisfiúk, és orgyilkos ágyasnak kiképzett agymosott kisleányok képei kavarogtak elő Bluemo’ elméjének elzárt zugaiból. Megállíthatatlan áradatként öntötték el a barátait.
Ó, istenem. Ez vagy te?
–Majd a Hattavitereii öregjei úgy döntöttek, hogy elfogatnak. – folytatta a tenyerét nézegetve - Neked is volt gyenge pontod, ahogy mindenkinek. Az elemi mágiát tanulmányoztad mindig is, így apróságok felett el tudott siklani a figyelmed. Mindenhonnan mágikus támadásokat figyeltél, így egy kisgyermek csúzlijából a megfelelő pillanatban a megfelelő helyre kilőtt kő, hosszú percekre eszméletlenné tett. Így kerültél hozzám. Ide a Helytartói palotába, az ellenségeid szabad prédájául, a Földpárt egyik titkos kísérleti termébe. – itt felnézett ültéből, tenyerét dörzsölgette közben – Emlékszel már, Nagyuram?
–Folytasd, Komornyik. - Hallatszott a batárból már jól ismert recsegő, fenyegető hang Bluemo’ szájából. Rita elfordította a szemét, hogy ne lássa a férfit, csak az jusson el hozzá amit az érez és gondol: fáradtság és kétségbeesett küzdelem minden állva kibírt percért.
–Elég sokáig tartott mire kiirtottam minden felesleges vérszomjat, neveltetésedből és körülményeidből táplálkozó kegyetlenséget. Megértettem veled, hogy nincs más választásod, és sikerült összefonnom a céljaidat a mieinkkel. Olyan szövetséget akartam létrehozni, amiben egy közös célért, teljes valójukkal küzd, vált vállnak vetve a Lávaföldek hercege és a Lanthallassa tündérkirályság zseniális alkímistája. – széles már-már gonosz mosollyal ismét felnézett Bluemo’-ra. Gondolod Nagyuram, hogy sikerrel jártam?
–Hogyan jutottam ki a Földre, ha az embervarázslók ilyen tökéletesen bezárták a kaput?
–Összetömörítettük a mintázatodat – nem tudom pontosan hogy hogyan – hogy beleférj egyetlen pillanatba, egyetlen napsugárba, egy sóhajba, egy kívánságba. Gondosan időzítettünk mindent, hátha kijutsz egy résen, egy apró hasadékon. De, hogy sikerült e, senki sem tudhatta. – ne nézz így kérlek – nem te voltál az egyetlen akivel kipróbáltunk egy-egy újabb ötletet. De te vagy az egyetlen aki visszatért.
–Mi volt az egyesség másik fele?
–Ha sikerrel jársz, és világainkat újra összefogod, az azt bizonyítja, hogy érdemes vagy a Helytartói címre.
–Hát hogyne. … Köszönöm hogy elmondtad ezeket. Fájó, de nem tűrhet halasztást az ami miatt a Helytertó elé járulunk. Értesd meg vele, hogy vagy azonnal meghallgat, vagy nincs értelme a fáradozásainknak. - hangja fenyegető és reszelős éle megmaradt. A Komornyik felpattant, meghajolt és elsietett. Bluemo’ lerogyott egy fotelba.
Nem valami vonzó ez a reszelős parancsolgatás, főleg, hogy ilyen rémísztően magától érthetődően csinálod. – szaladt ki Rita száján, olyan keserűen, hogy ő maga is meglepődött. Bluemo’ felnézett. tekintete kemény volt és idegen ahogy a lányra nézett.
Hagyj engem, Rita. Nincs már tétje köztünk ennek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése