Hold - Túlélők Kertje - Bluemo'

Megkérte őket, hogy ne gyógyítsák. Nem tarthat olyan sokáig, hogy komoly baja essen. Ismerve vitalitását, úgy becsülte, hogy egy félórát talán bírja a palást tüzét. Nem vállalhatta be, hogy csalónak vagy gyengének lássák, miközben beszél. Nem cáfolhatott nagyon rá a képre, amit róla őriztek. Bár nem nagyon hitte, hogy igaz, hogy ő az a herceg, de ha a Holdiak ezt hiszik, higgyék úgy, hogy visszatért és megjavult. Erre a gondolatra mindig a kétségek feleltek. Eszébe jutott a lakosztályban tűnődve, hogy mi minden aljasságot vetett be a Földön, csak hogy rá tudja húzni a korrupt állami és gazdasági szereplőkre a vizes lepedőt. Valóban azt gondolta, hogy a cél szentesíti az eszközt. Igyekezett, Gaia látja lelkét mennyire igyekezett a legkisebb károkat okozni, de mint egy sebész, neki is roncsolnia is kellett a gyógyításhoz. Az a hatalmas kontroll amit a saját érzelmeivel és tetteivel kapcsolatban kifejlesztett, arra is kiterjedt, hogy a leg körültekintőbben járjon el, mindig és minden körülmények között.
Felrémlettek bukások és felrémlettek félreértett utasítások is. Egy baleset melyben egy katona és kislánya veszett oda, csak mert ő rosszkor hívta fel a nőt telefonon és hatékonyabban ijesztett rá, mint gondolta. Nem ő tehet róla, hogy az éppen vezetett, hogy a stressztől és az osztott figyelemtől lassítás nélkül hajtott át egy útkereszteződésen. Mégis. Itt a palotába úgy nehezedett rá ez a hiba, mint amennyire idegenek voltak a róla felsorakoztatott sárkány életű emlékei. Ez sem volt persze így igaz. Valahol érezte, hogy valami igazság van azokban, de semmit nem talált ami valóban, hitelt érdemlően ismerős volt neki. Amire emlékezett, színek, illatok, akkori érzelmei és hangulatai gyűrűjében mind földi emléke élménye volt. A sárkány életének vérgőzös burjánzása mint egy film kockái éltek benne. Valóban látta a teljes filmet, bár alig emlékszik belőle valamire. de az valaki másé, ő csak végignézte. A saját emlékei és érzései a Földről származtak.
A Földről, ahova nem is akar már visszatérni, ahogy itt sem akar már maradni. Semmi nem várja őt ott. Olyan hontalanság csupán, ami itt is övé lehet. Se Berger, se a családja, se a cége, se a városok, ahol élt, se az emberek, akiket ismert, se az országok, a világrend nem létezett már. A céljai is mind szétomlottak. Lesz e szükség valaha is arra, amit ő a környezetvédelemről tud, egy olyan világban ahol elementálok és elf királyok ügyelik a természetet? Ha odaát nem is maradt semmi ismerős meg, akkor akár itt is maradhat.
Menni vagy maradni? Mi a különbség?

De kiment és elmondta amiért jött. Beleadott mindent, keserűséget, csalódást, félelmet és aggodalmat, józan eszét és szónoki gyakorlatát ötvözte a sárkány szívének hevességével és karizmatikusságával. Háta mögött a három aki vele maradt, akiknek a feltétlen lojalitása nélkül úgy érezte nem bírja végigcsinálni. Bár, mikor a Madárházban magához tért és ott kuporogtak körülötte, és Gaia szelét még érezte a bőrén, pont ilyen biztosan érezte, hogy bármelyikük nélkül elbukik.
A beszéd végén beállt közéjük negyediknek. Nem érezte a fájdalmat, de érezte a saját égett testének szagát. Nem nézett le a lábaira, nem mert szembenézni égett, levedző, kilógó csontokkal és hússal.
Ki kell tartsak a végéig.

A Kapuhoz vezető úton már üresnek és jelentéktelennek érezte magát. Nem akarta újra látni Bergert, nem akart Lucy szemébe nézni, és nem akart semmi többet csak lefeküdni a fűbe és ottmaradni, arccal a földbe és háttal a Napnak.

Az emlékek úgy peregte csukott szemei előtt, mint egy haldoklónak.
Nem lehetsz ilyen kegyes. Mosolygott a nedves földbe. Megkímélsz a továbbiaktól? Hogy mondta Asa, Gaia legkedvesebb fia? Még hogy én…
Rita ott ült, alig két méternyire. Bluemo’ erőt vett magán és mászott mellé. Nem túl közel, de elég közel ahhoz, ha a nő meg akarná érinteni, megtehesse.
Egyszerűbb lenne, ha végeznél velem. Azt hiszem... Neked megengedem…Akkor azt gondolhatnám, hogy beteljesedett, ami én vagyok. Megcselekedtem, amire születtem… itt vagy odaát.
Rita nem mozdult. Sokáig nem mozdult. Bluemo’-ból lassan tovatűnt minden minimális élnivágyás. Az oldalán feküdt, szemét le nem véve a kapuról, ami valaha legjobb barátját ölelte, háta mögött egy dacos nővel, akinél jobban egy nőt sem érzett vonzóbbnak még. És képtelen volt bármi indítékot találni arra, hogy levegőt vegyen. Ájultan aludt el. álomtalanul feküdt órákig a füvön, ugyanabban a mozdulatban. Nem vett észre sem Rita távozásából, sem visszatéréséből semmit. Nem érezte a vörös sárkányt a közelében és nem vette észre a simogatást és a sátrat sem, ami mélyvörös színével úgy fogta körbe őket, mint biztonságos anyaméh.

Amikor kinyitotta a szemét Rita ölében nyugodott a feje. A nő kezei mint lepkeszárnyak libbentek a hátán. Hihetetlen volt. Erősnek, egészségesnek és kipihentnek érezte magát. Szeretett volna hátrafordulni, hogy Rita szemébe nézzen, hogy valami értelmet találjon a hirtelen jött kedvességnek. De ha nem igaz, az sokkal rosszabb lenne. Nézte a sátorlapot, aminek felbukkanását átaludta.
–Mi történt?
–Aludtunk. Pihentünk mind. A Komornyik sátrakat hozatott, meg élelmet. A gnómok folyamatosan dolgoznak a kapun. Zion megvívta a maga csatáit kommandósokkal és belső démonaival egyaránt. Majd Lucy elmeséli, ha részletek iránt érdeklődnél.
–Ez olyan mintha jelentés tennél. Épp csak a nagyuram hiányzott a végéről.- mondta és megfogta a hajában előretörő finom ujjakat. –nem tudok rajtad kiigazodni. Mikor már jól vagyok dédelgetsz és védsz. Amikor éppen elbukni készülök, és az életemet jelenti, hogy támogatsz e akkor gúnyolódsz és hitetlenkedsz?
–Ne haragudj..
–Te ne haragudj. Elmúlt, vége. Nem kérhetek rajtad számon semmit. Ne haragudj. Örülök, hogy itt vagy velem.
–Miért kellek neked egyáltalán?
–Azért ami te vagy.
–Remek. A sárkány barátnőd is ezt mondogatta, hogy én vagyok a Látó. Remek, tudok holtakkal beszélgetni, na és? Mit viszi ez a világot előrébb, vagy miben és hogyan szolgál ez téged vagy az ellenségeidet? De bármelyik is, miért  érdekelne engem ez, ha egyszer nincs már otthon, nincs már barátság amiért élni lenne érdemes? Kicsi vagyok én ilyen dolgokhoz, Bluemo’. Én csak egy irodalomtanár vagyok, aki tud beszélni néha a szellemekkel.
–Aha. Valóban. De nem gondolnám, hogy egy buta liba vagy.
–Lehet, hogy mégis?
–Szedd össze kérlek, nekem, a hozzá nem értőnek, hogy mit tudunk a szellemekkel való kommunikálásról? Nem filmélményeket szeretném, ha kimondanál, hanem a te saját tapasztalataidat vagy megérzéseidet. - Felült a lány mellé. Hátukat a sátor kimerevített ponyvájának döntve ültek. Kezeik hanyagul egymásra ejtve hevertek közöttük. Most mert először ránézni, hogy tudta a lány előre néz és éppen a gondolatait rendezi csatasorba, hogy a nyilvánvalóan beugratós kérdésre jól megfeleljen. Alig látta a sátor fényviszonyai mellett.
–A magunkra irányuló kérdéseknek ára van. Nem azért kaptam ezt a lehetőséget, hogy a magam hasznára fordítsam, hanem, hogy szolgáljak vele. Felsőbb hatalmaktól kapok válaszokat amik mindig igazak. Nem jön létre a kapcsolatom a szellemekkel, ha engem magam nem érdekel a kérdés…
–Mmm. Akkor azt is megállapíthatjuk, hogy mindenki másnak mindenfajta kérdésfeltevés esetén fizetnie kell. Valamint hogy a szellemek, legyenek azok holtak lelkei, vagy természetszellemek, vagy városlények, simán hazudnak vagy félrevezetnek bárkit.
–Másoknál igen, de nálam úgy van ahogy az imént mondtam…
–Látó vagy. Min csodálkozunk?
–Mi ez, hogy látó vagyok, ha nem az hogy látom a holtakat?
–Ó nem, nem ezt jelenti. Igazat látó a Látó. Nem tudnak hazudni neked. Nem lennék meglepve, hogy azokon az alkalmakon nem értél el eredményt, amikor a szellemek megpróbáltak hazudni neked.  –szélesen vigyorgott. –Mindenki más fizet. Te nem. Ki nem fizet még sosem?
–Nem tudom…
–Akitől félnek, Rita, akinek akkora a hatalma, hogy inkább bármit odaadnak, csak a legféltettebb kincsüket ne kelljen.
–Én nem vagyok ilyen.
–Persze hogy nem. Én vajon ilyen vagyok?
Rita lehajtotta a fejét. Örökké el fog bukni, ha szócsatára kerül a sor.
–Akkor megállapítottuk, hogy nagyhatalmú lény vagyok, akitől retteg a szellemek hada és aki csak hullákkal beszélget erről mit sem sejtve?
Bluemo átölelte a lányt és belecsókolt a hajába.
–Te nagyhatalmú csukott szemű hülye, te.
–Ha én ez, akkor te mi vagy? Melyik vagy te? – kezdett újra, bátortalanul incselkedni Rita.
Bluemo’ lehorgasztotta a fejét, és hosszan igyekezett visszatalálni a középpontjába.
–A lojalitásom a Földé, az álmaim a Holdé, a szívem veletek van, bennetek él. Az életemmel Gaia rendelkezik, de ettől még a döntéseim simán lehetnek rosszak. Könnyű lenne feladni a jófejséget és kitombolni magam ezen a mágiától ragacsos levegőjű világon. Vágynék is ilyesmire. Tobzódni az erőmben. De gyávább vagyok ennél, vagy nagyobb a felelősségtudatom… vagy nem tudom. nem merek ilyesmit csinálni.
–Néha kicsillan a lovag mögül a sárkány. Tudom, látom, hogy nincs már meg a kesztyűbáb lovagod, de mégis ilyennek látlak azóta is. Talán csak nem kesztyűbáb, hanem egy igazi lovag akit érzek. Néha hagyod előremenni a sárkányt és akkor kő kövön nem marad. Ez nagyon nehezen feldolgozható nekem.
–Mindenkiben van szerintem ilyen válságszörny, nem? Lucy is.. ó istenem! Mennyi gyilkos indulat feszült bele azóta. Annyira sajnálom…
–Miért kellek neked, Bluemo’? Mit tudok, amire szükséged van.
–Igaz amit látsz, drága Látó, és igaznak látsz, igaz?
Rita elnevette magát. Bluemo’ lassan folytatta.
–Ha mellettem állsz, azt csak önszántadból teszed meg. Nincs semmi amivel kényszeríthetlek, vagy hathatok rád. És ha ez így van, és te itt vagy és mellettem vagy, akkor igaz vagyok. Tudod ezzel a fenevaddal bennem, minden nap, minden döntésben szükségem van a tükörre amit tartasz. Most már olyan elválaszthatatlanul és feloldhatatlanul tartozom Gaiának, ahogy elképzelni sem tudtam eddig. Nem lehet, hogy rajtam múljon. Ha pedig engedek a fenevadnak, vagy a hírének, vagy az emlékének, akkor oda mindaz amiért ti és az a sok ember és más lény áldozatot hozott.
–Melletted vagyok Matthieu Bleumont, földi varázsló, önszántamból és szabad akaratomból.

Bluemo’ alig merte elhinni. Ahogy Rita száját elhagyták a szavak, úgy nyíltak meg benne eltorlaszolt kapuk. Ömlöttek elő lezárt emlékek. Érezte e választást, a felismerést, a kínokat amiket a Komornyik okozott a lelkének. Ó nem, a Komornyik egy ujjal sem nyúlt hozzá. csak beszélt neki, beszélt hozzá, és meggyőzte őt. a benne munkáló éhezőt, akinek a világ minden hatalma is kevés. Legyen ő az egy, aki elhozz az egyesülést. Igázzuk le és hajtsuk uralmunk alá az áruló emberiséget. És valóban, ő elindult és leszületett. Bemocskolta magát egy ember testével, egy ember életével.
Bluemo’ reszketett a feltámadó emlékek súlyától. Magához szorította Ritát, úgy ölelve úgy csókolva, mintha soha többé nem tehetné. Magára húzta, hogy a lány fölé magasodhasson.
–Takarj el előlük, kérlek. Az vagyok aminek látsz. Földi ember.