Nem volt hajlandó hosszan gondolkozni Bergeren mint távoli idegen lényen, vagy halotton vagy kapun. Sokkal jobban fájt volna neki, ha gyerekkori barátja ugyanúgy beszélgetne velük kapuként. Így lehetősége volt azt gondolni, hogy Berger valahol máshol van, és ez az izé ami a kapu, ez csak hasonlít Bergerre. Aztán majd hazajönnek, és Berger ott fog ücsörögni a vizes kör közepén, fájlalja az ülepét ahova Lucy odapörkölt neki, és ő, Jerome pillanatok alatt összezárhatja a karján tátongó sebeket. Majd megtörli a szemüvegét és elégedetten annyit mond majd, hogy fasza kis csapat vagyunk. Mert azt szokta mondani, ha jól sikerül a próba, vagy ha siekrül összeütni valami spontán jóságot. kirándulás, mozizást, bármit.
Berger hiánya ott lapult a csontjaiban, és a legváratlanabb pillanatokban mart bele.
A Kapu a Holdon is pont olyan volt. Szenvtelen és figyelő. Lucy nem moccant a tövéből. 10 órába telt erőltetett menetben megmászniuk a paszulyt. Lucy dühének ereje mit sem csökkent ez idő alatt. Nem megyek veletek, mert belekényszerítettetek ebbe. Gyűlöllek érte titeket is és magamat is - ömlött rá a vádló szemekből. Értette a lányt. Hogy ne értette volna? De ez nem az a helyzet volt, ahol durcásan ki lehet lépni. Így Jerome mint felderítő vette az irányt a ligetes erdő felé.
Ligetes erdő volt a füves domb körül, ahol a kapu állt. Berger kapuja mellett egy sokkal grandiózusabb kapu is emelkedett, szintén indásan csavarodó szálakból, és szintén egy áldozati ember vonásaival a csúcsán. Az a kapu mint szobor létezett már csak. Élettelen kő volt, minek szárai között fű nőtt és repedéseiben gyíkok bújtak meg rájuk vetülő árnyéka elől.
A liget erdővé dagadt. Olyan varázslatos szépségű erdővé, hogy egy egy pillanatra el is felejtette az elmúlt órák nyomorát. Zion szkafanderének rádiójában még élt a kapcsolat az orosszal, így volt is valami értelme Lucyt a kapunál hagyni. A tudatuk összekapcsolódásának nem voltak földrajzi korlátai, ha már egyszer létrejött, de Zion rádiójának volt valamiféle hatóköre, így az a fák között már nem működött.
Jerome fel-felmászott magasabb fákra körülnézni, de ameddig a szeme ellátott csak végeláthatatlan erdőket talált. Ballagtak egy szélesebb útnak azért erős túlzással nevezhető kiszélesedett csapáson, amikor Jeroem 4 lovast vett észre, úgy 20 percnyire előttük.
– Humanoid lények, lószerű hátasokon. – pontosította első jelentését. Hiszen itt minden csak olyan volt mintha. Az élőlények mintázata eltért a Fülditől. Az élőszervezetek olyanok voltak, mintha a Földre már nem jutó maradék lennének. Itt szépen egységet alkottak, de szembetűnően szegényesebb élővilággal találkoztak, itt, mint otthon.
A humanoid lények nem voltak bizalom gerjesztőek. Kettőnek ork pofája, egynek pikkelyes gyíkteste volt. A negyedik egy morcos törpe. Úgy határoztak, hogy elbújnak előlük, így a fák között, az útról láthatatlanul várták be őket. Azok odaérve, mintha a szaguk alapján keresnék őket. Ott forgolódtak azon a ponton, ahonnan a fák közé léptek. Az erdő mint egy hatalmas organikus bőr úgy futtata tova a varázslatokat, mintha valaki valahol várná és dekódolná ezeket a rezdüléseket.
Jerome nem volt egy stratéga, és ha csak lehetett kerülte a nyílt összecsapást. De az, hogy a bátyja se szó se beszéd kilépjen az útra, a négy „lovas” háta mögé neki is sok volt.
Bluemo’ a nahát de ismerős gondolat spontán elengedésével gyakorlatilag azonnal kilépett a lovasok mögé. azok hirtelen megfordultak és kiváncsian figyelték pár másodpercig Bluemo’-t. Az úgy állt meg előttük mintha semmi félni valója nem lenne, sőt, azok örülhetnek, hogy nem vágta le őket, míg háttal voltak. Ezt a nyerő dramaturgiai helyzetet választották, hogy mint egy megerősítésként háromszög formában mögé lépjenek ők is, a fák közül. A négy lovas közül a gyíkszerü hallatott valami elcsukló torokhangot és olyan gyorsan csusszant le a hátasáról, hogy szemmel alig lhetett követni. Előreszaladt 3 lépést és teljes lendületével vetette magát hasra Bluemo' lábai előtt, úgy 3 méterre. A másik három tanácstalanul forgatta a fejét, majd ők is jobbnak látták a behódolást.
Azért ez, így, meglehetősen zavarba ejtő. Kivel kevernek vajon össze? Érkezett Bluemo’ gondolata.
Teljesen mindegy, de ha még egyszer ilyen váratlan és vakmerő manővert hajtasz végre én foglak fejbe vágni, bratyó. Jerome bőre lúdbörzött a hirtelen felgyűlt adrenalintól. Rita is kicsit fújtatott a helyzet veszélyességétől. Asa pedig paprika vörös lett a méregtől, de visszaharapott mindent, mert az a négy felkászálódott óvatosan és a legnagyobb behódolás közepette ajánlották fel bizarr, idegen hátasaikat nekik.
Elég furcsa menet lettek így, de mivel azok nem zavartatták magukat, sőt, mintha megkönnyebbültek volna kicsit, így ők sem feszengtek pár perc múlva már. Alig egy óra múlva már egy -–ahogy Jerome oly találóan megjegyezte -–egy Z kategóriás fantasy film díszletei között érezték magukat, egy koszos kisváros urának átriumos házában. Az uraság egy széles, csupa izom, szegecselt fekete bőrpánvélos marcona figura már túl volt egy erődemonstráláson. Szerencsére hallottak ez idő alatt már annyi beszédet, hogy felismerjenek valami ősi szász nyelvet. Csak Bluemo’ szólalt meg, ős is dícséretes tömörséggel. Atudásuk hiányosságai miatt jelenidejü tőmondatokra szorítkozott. Így jöhetett leétre egy olyan helyzet, hogy a Hol a király? kérdésre mindenki a teremben hasra vágódik, a vendéglátójuk pedig kelletlenül meghajol a francia előtt.
Hazudnék, ha azt mondanám nem hízelgő ez a behódolás. Az zavar csak, hogy tapasztalataim szerint ez a viselkedés mindig félelemből fakad.
Biztosan rettegnek tőled. Nézd, annak a szemét aki az oszlop mellet térdel. Kit láthatnak benned? Vagy mint ember vagy nekik hasonlóan mítikus lény? De azért az erős hogy a hol a király kérdésre összenézés nélkül vetik magukat térdre előtted.
Ezt is ki kell derítenünk. Zárta le a kélrdést Asa.
A „megyek a királyhoz” tőmondat kis értetlenkedést váltott ugyan ki, de végül előállt egy deszkabatár, amibe beülhettek, amivel hosszan zötykölődve eljutottak egy ennél százszor nagyobb, fényűzőbb és még klisésebb városba. Csipke palota, fehér mint a hó. Apró cseréptetős házak, zászlók és falfestések ezrével. A zászlók olyan őrült mennyiségben voltak jelen, hogy kikerülhetetlen volt a párhuzam, egy földi nagyváros millió reklámtáblájával és hirdetésével. A zászlók kifinomult kódrendszere cak annyira volt letisztult, mint egy jólsikerült piktogram. Nem tobzódtak a színekben, és egy óra nézelődés után már jórészét magabiztosan olvasták. Családi zászlók és szakmai jelvények mellett egyételmű volt, hogy nagyobb események vagy jelentősebb változások is megjelentek a zászlókon. Úgy mint esküvő vagy temetés, üzletbővítés vagy csődeljárás. Jerome a hihetetlen aprólékosság ellenére sem tudott szabadulni a forgatási díszlet érzésétől. Képtelen volt elhinni, hogy ez itt, valóban egy város, és igen, valóban nem él is egyetlen ember sem, csak orkok meg Elfek, koboldok, manók tündérek és törpék. Valamint az a rengeteg számára nehezen beazonosítható lény, akik az utcán megálltak a kocsijukat meglátva.
–Várjatok csak! – pattan fel Jerome – A mi kocsinkon is kell legyen zászló, ami arra utal, ki ül benne! – és már mászott is ki az kocsi bakjára, ahol a zászlót sejtette. nem tévedett. Ott volt vendéglátójuk jól felismerhető zászlója, ami így, egyértelműen valami határőr nemesi zászló, hegyekkel és határvonallal, hadászati utalásokkal, valamint egy ennél sokkal egyszerűbb, ám ezzel együtt is beszédesebb zászló, ami nem hagyott kétséget afelöl, hogy az itteniek egészen pontosan tudják ki Bluemo’. Jerome nem volt egy stratéga, de azt ő is egy pillanat alatt átlátta, hogy égetően szükségük van erre az elemi információra, hogy ki is a bátyja a holdiak szerint.
A zászlajuk egyszerű volt. Vízszintesen kettéosztott háttéren, - ami alul vérvörös, felette fekete, - egy háromfejű fekete sárkány vicsorgott. Arany kontúr választotta el a háttértől, és mindhárom fején egy-egy korona aranylott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése