1995 - Raaren - Jerome

Egy villanás volt. Ült a tanteremben a behasító napfényben. Vakította a papír fehérsége és fogalma nem volt a tételről, amit húzott. A szíve tele volt életörömmel és vadsággal. A testében az adrenalin és a ferromonok fogócskáztak. Mellette Maurice ült, azzal az elképesztő húsos ajkával és ugyanolyan húsos fenekével. A haja is olyan göndör volt, mint a szempillája. Apró hegyes fogai közt kidugta a nyelvét egy picit, miközben írt.

Jerome előző delőtt a kertben hasalt, fején hatalmas szombréró, mellette eper és limonáré. Tanulni próbált, de nem ment. Bluemo’ lement fagyizni a Litee-i lányokkal. A nővére még mindig macskajajjal heverészett az árnyékban. Néha nyögött egyet. Jerome olvasni próbált, majd emlékezni az olvasottakra, de képtelen volt. Végül feladta és, úgy ahogy volt, mezítláb, fürdőgatyában és szombréróban Bluemo’-ék után futott a fagyizóba.
Meglepetésére a bátyja egyedül ült egy félreeső árnyékos asztalnál és egy füzetbe írogatott. Lányok sehol. Ráadásul éppúgy meglepődött Jerome ottlétén, mint ő Bluemo’ egyedüllétén.
– Na mi az? Nem megy? – mosolyodott rá a füzetből felnézve.
– Nem. Semmi kedvem ehhez, és képtelen vagyok odafigyelni, annyi más van ami élő, valós dolog ami sokkal izgatóbb és pezsdítőbb és valóságosabb, mint a hülye könyvek meg jegyzetek.
– Olyan vagy, mint egy kiskamasz! – nevetett fel a bátyja. – Így nem fogsz egyről a kettőre jutni. Van eszed, használd azt is. Nem elég a kisportolt szexi test, hidd el. Sokkal több van a világban, amiről tudni érdemes, mint az, amit a szemed, a szád vagy a pöcsöd elér – vigyorgott tovább. – Milyen fagyit kérsz?
– Abban a sorrendben jó lesz, ahogy a pultban vannak … – majd a brutális 12 gombócos kelyhet maga elé véve kimondta végre. – Mindig csak utalgattok Bergerrel mindenféle ilyen elvont szarságokra, de sosem mondasz ki semmit konkrétan. Mint valami elcseszett fekete Buddha. Tedd meg most. Mondd el azt a sokat, amit tudsz. Szépen világosan, érthetően, hogy a hülye kis öcsikéd is megértse. – Hogy nyomatékot adjon mondandójának középen harapta ketté a rolettit, így most mint egy rémült rozmár nézett szembe a testvére döbbent tekintetével.

Bluemo’ –nak szüksége volt pár másodpercre, hogy összeszedje magát.
– Minden dolognak van egy saját mintája, ahogy a verebek vagy a kavicsok között sincs két egyforma. Minden dolognak egyedisége van, legyen élő vagy holt dolog, látható vagy sem, mindegy milyen halmazállapotú anyagi vagy energia nemű. Ez az egyik dolog amit érzek, látok, ismerek. Akarod hallani a többit is?
– Mühüm – pislogott Jerome, de magában csóválta a fejét: olyan vagy – gondolta –, mint Rachel mikor először fogta fel a Tóra egy részét. Rögtön mindent érteni vélt, és nagy komolyan magyarázta is.
– Ez izgalmas persze, de sokkal izgalmasabb, hogy a dolgokat egymásba bírom alakítani – folytatta a bátyja. – Persze, látszik a mintázatukon, hogy mik voltak eredetileg, de át tudom rajzolni őket, így … így egy kis ideig valami mássá tudom változtatni őket.
– Egy kiadós dugás már rád férne!
Bluemo’-n volt s csóválás sora, majd kivette az utolsó rolettit a kehelyből és beledöfte a puncsgombócba. Felnézett egy kaján mosollyal és intett Jerome-nak, hogy kóstolja meg. Karamellás csoki íze volt. Jerome csak lapátolta a fejébe a fagyit. Nem tudta mit mondhatna. Kicsi koruk óta voltak fura dolgaik – neki magának talán kevésbé izgalmasak, de ez nézőpont kérdése –, de egymás felé, egymásnak nagyon ritkán használták ezeket a képességeket. Sokszor kellett fájdalmas árat fizetniük egy-egy merész ötletért.
– Mit iszol? Melange-ot? – emelte fel a bátyja csészéjét. Beleszagolt és visszatette. – Fincsi lehet.
Ahogy a testvére gyanakodva felemelte a csészét úgy terült el a fagyis mosoly az ő arcán. Bluemo’ beleszagolt és elnevette magát. Halkan bele a csészébe inkább, mintsem hangosan felröhögve. Mikor aztán összeszedte magát, cinkosan nézett vissza Jeromera.
– Disznó dolog volt ez, hallod. Anna nekem is megvolt, de annyira nem volt jó, hogy a parfümjével illatosított kávét igyak.
– Nem volt jó? Azt hittem rajongsz érte.
– Bizonyos részeim rajongnak, más részeim kerülik.
– Pedig ahogy apát meggyőzted a minap, hogy fektesse a pénzét olajos tóparti nyaralókba, ami majd két év múlva, tessék, hatszorosát érik… Szóval Anna is biztos hajlítható… khm… meggyőzhető.
– Le akarsz érettségizni?
– Persze, hogy le!
– Akkor tégy meg nekem valamit.
– Üzleteljünk, tesó! Halljam az ajánlatot.
– Eljössz velem ma egy találkozóra, és jól megnézed a fickót. Ha meglátod a baját, pláne ha el is múlasztod, segítek megtanulni azt a sok adatot.
– Oké. Megihatom a kávéd?

Aztán ott ült másnap a padban, előtte a lap – amit nem is látott a betűző fényben –, és olyan elképesztő élményben volt része, amiben csak nagyon keveseknek. Ott volt a fejében minden, de minden, amit a bátyja tudott. A testvére írta az ő kezével a dolgozatot. Hallotta a formálódó gondolatait, engedte, hogy használja a testét. Egyek voltak, egy test, de mégis külön-külön ők ketten. Olyan elfogadás volt ez, amire születése óta vágyott. A testvére része akart lenni, az életéé, a tudásáé is. Ő volt a példaképe és a vezére is.
Az a vizsgája ötös lett. A fickónak pedig hererákja volt előző délután. A bátyja apró biccentésére ő elintézte, hogy a rák visszavonuljon. Meggyógyított valakit, aki nem tudta, aki nem is sejtette, hogy lehet ilyet. Persze nem ment könnyen, és másnapra ki is hullott Jerome összes haja. Persze előadta, hogy nyáron jobb a kopasz, de abban mind egyetértettek, hogy nem áll jól neki.

Nagyon ritkán kerültek ilyen közelségbe. Szinte csak olyankor, ha tes-tőrként állt a bátyja mellett, és mindig jól is csinálta. Sosem volt éles, veszélyes helyzet, de ő büszke volt, hogy a bátyja rábízza az életét. Gondolkodás és bármi kétség nélkül. Rá, az ügyefogyott kisöcsre.

Andrew Rolf

Reggeli közben arról kérdezte a feleségét, hova ment a fiúk, hiszen már második reggel nem látta. Az asszony megrémült, hiszen ő sem látta a gyereket kétnapja. Kiejtette a kezéből a piritóst és felrohant a kamasz szobájába.

Órákkal később az ügyeleten, ahol a VR sisak túlhajszoltjainak fenntartott kórteremben ücsörgött a végkimerülés szélén billegő, gépekre kötött fia mellett, eszébe jutott egy régi ügye. Fekete férfi mentett meg banki alkalmazottat, aki több napra egy liftben rekedt. A megmentő a lift előtt ült és beszéltette a bent rekedt férfit. Igaz, hogy fogyott ezen a “hosszú hétvégén” közel 20 kilót, ami operáció nélkül fizikai képtelenség, de saját lábán mászott ki a liftből, és kúszott végig egy szerelőaknán a 19. emeleten. A másik férfit következetesen Hegynek hívta ez a szerencsétlen, és semmi épkézláb információval nem tudott szolgálni róla. Így megmaradt nekik a jegyzőkönyv és a biztonsági kamerák filmjei, amin jól látható a hatalmas afroamerikai férfi, amint hátát nekitámasztva a liftajtónak a 18. emeleten hosszú monológokat intéz a szerencsétlen irodistához, életről, halálról, rendről és káoszról. Elmebeteg, gondolta akkor Rolf. Egész biztosan ő rontotta el a liftet is. Arra ugyanis azonnal fény derült, hogy szándékos rongálásról volt szó. Arra viszont csak most gondolt, életében először komolyan, hogy az a férfi akkor, ott a liftajtóban valóban meg akarta, és meg is mentette a liftben rekedtet. Félelmetes volt kimondani, de a puszta akaratával, anélkül, hogy megmoccant volna. Négyórányi szövegelés után otthagyta a 18. emeletet azzal, hogy már közel a segítség. Két órával később a tűzoltók végülis lehozták a fickót, de az csak a Hegyről beszélt, ami betöltötte az elméjét és megmutatta neki a reményt. Egyetlen szóval sem mondta, hogy Istent látta volna a fejében. A Hegyről beszélt.
Rolf döntött. Otthagyta a gyereket az anyjával és bement az irodába. FBI ügynökként könnyedén hozzáfért lezárt és nyitva hagyott ügyekhez egyaránt. Feltúrta az ügy összes bizonyítékát, jegyzőkönyveket, helyszíni fotókat, ujjlenyomatokat, orvosi jelentéseket, hang és képfelvételeket. Egy technikussal kockáról kockára, mondatról mondatra végigvizsgálta az egész esetet, és akkor bevillant. Ez az ember előző nap volt a tévében, mint az Európai Unió különleges megbízottja, aki mivel nem tud elutazni Brüsszelbe, Washingtonban fordítja tehetségét és tudását az emberek mentésére, és a helyzet megoldására. A technikus félrenyelt a döbbenettől, Rolf pedig egyre elszántabb lett. Minden szálat és kapcsolatot megmozgatott, telefonált és e-maileket írt, chetelt és faxolt. 
Este 9-re összeállt a kép: 
Mathieu Bleumont aznap kutatási igazgatói állásinterjún volt a Grounber környezetvédelmi és biztonságtechnikai cégnél. Az interjú nem volt sikeres, mert Bleumont rákérdezett néhány igen kínos ügyletre, melyek komoly környezetkárosító hatással voltak. Igaz a cég megfizette az ezekért kirótt bírságot, és komoly erőforrásokat áldoz a mai napig is ezek helyrehozatalára. Bleumont mégis úgy kezdett az interjúba, hogy fel tudja számolni a cég ezen szárnyát, hatékonyan, eredményesen, hogy azt az erőforrást is globálisabb problémák megoldására fordítsák. A cégvezetés felháborodott, bár a francia javaslatai teljesen helyesek, előremutatók voltak, és olyan technológiákat jelentettek, amik úttörők a területen. Kis kiabálás után Bleumont távozott, de az épületet nem hagyta el. A biztonsági kamerák rögzítették, hogy végigjárja az emeleteket és bizonyos tisztázatlan rendeltetésű épületszárnyakba megy be. Se a biztonságiaknak, se az ott dolgozóknak nem szúrt szemet a különösen jólöltözött hatalmas alak, amint a biztonsági kamerán át is jól láthatóan ipari kémkedik.
Bleumont végül beszállt a liftbe, hogy elhagyja a főbejáraton az épületet. A 21. emeletnél azonban hirtelen megállította a liftet és gyorsan kiszállt. Egy darabig ült a lépcsőn, aztán lesétált. Vasárnap aztán visszatért, felgyalogolt a 24. emeletre, ott kezébe fogott és megrázogatott néhány lombikot és kémcsövet, de mivel nem vitt el semmit, és nem okozott semmiféle kárt, igazán nem vádolható semmivel. Lefele aztán meghallotta a liftbe szorult fickót, és valahogy fizikailag összekapta a szövegelésén keresztül.
Mathieu Beumont jelenlegi tartózkodási helye egy a Rittemberger ingatlanbirodalom tulajdonában álló divatos, felújított és lakóházzá alakított szerelőműhely New York Tribeca negyedében.

– Nagyon sokkal tartozom, – mondta a vonal másik végén egy rozoga férfihang Rolfnak – nem kell, hogy emlékeztess. Ha bármit tudok, szólok azonnal. 
– Nagyon fontos, Paul. A fiamról van szó … – köhhentett, hogy elnyomja a hangja elcsuklását.

Pár perc múlva érkezett is az üzenet, hogy vigyen egy páncélozott Volvo-t a Thomson Square Parkhoz, a svéd teázóhoz. Rolf remegett. Úgy döntött sofőrnek adja ki magát. Így talán hosszabb időre is a közelében maradhat. Ideálisnak tűnt ez a közeg: Zárt tér, bensőséges hangulat, nyugodtan elmondhatja a kérését, és ha az illető nemet mond, és nem jön, és gyógyítja meg a fiát, akkor sincs minden veszve.

Odaért. Felszólt a kapucsengőn a lakásba, hogy megérkezett. Női hang. Egy percen belül hat ember jött le, három nő és három férfi. Köztük a Hegy maga. Hatalmasabb volt, mint ahogy a kamerákon át tünt, és olyan aurája volt, mint egy sokat próbált győztes hadvezérnek. Rolf kinyitotta neki az ajtót. A mozdulat közben látta, hogy a kínai nő és a fehér férfi beszállnak egy piros furgonba. A másik két nő ide, hozzá fog beszállni, a Hegy ott tornyosult előtte és a tárcájával babrált, a másik férfi pedig egy gyors mozdulattal bepattant a vezetőülésbe. Rolfnak teste automatikusan befejezte az ajtónyitó mozdulatsort és döbbenettel vegyes tisztelettel felnézett az óriás szemébe. Mosoly bujkált azokban a szemekben, egy csibész kamasz huncutsága. Sehol nem látta a csodákat művelő világmegmentő ipari kém ökológust, sem a mágikus erővel gyógyító zavarodott őrültet, akit a monitorokon látott. 
Bleumont egy húszdollárost nyomott a kezébe és már ült is be a kocsiba. Közben a lehető legudvariasabban adta ki az utasítást Rolfnak.
– Hívjon egy taxit és menjen haza.

Sofia Seldon

Megetette a macskát. Kinyitotta a kedvenc portáloldalát, de nem volt kedve a katasztrófához. Két nap telt el mire végre haza tudott menni. Pea hisztérikus volt már a magánytól. Végül halas macskakaja szagúan berregett az ölében, míg ő próbálta elvonni a figyelmét az elmúlt napok eseményeiről.
Négy barátja tűnt el, két további biztosan meghalt. Az anyja sem tért haza a boltból, Montanaban, és az öccsét is keresik még Londonban, de őt legalább látták élve a katasztrófa után. A neten gyűjtőoldalak jelentek meg a világon végbement katasztrófákról. Kapcsolatokat és okokat elemeznek. UFO-k, Kínaiak, Al kaida de még a delfinek is fel voltak sorolva, tényekkel alátámasztva, mint előidéző vagy okozó. Nevetségesnek találta. A képek vég nélkül peregtek benne, a hangok a segélyhívó telefonok másik végén. A kolléganője, akinek a gyermeke az óvodával együtt vált semmivé, a háztömb a 67. és a 22. utca sarkán, amiből egy üvegtömb lett, benne kis zárványokként az élőlények, virágok, macskák, termeszek és emberek úgy, abban a pillanatban, ahogy a pillanat érte őket.
Fel akart ébredni végre, ezért bevett egy csomó altatót, és összegömbölyödött a kanapén.

 

Loisaida - Madárház - Asa

Az este lassú volt, ahogy várták Bluemo’t. Aztán se gyorsult sokat, amikor Jerome-ot masszírozta. Kezdett ugyan megnyugodni, és nem magára venni mindent, ami máshogy történt, mint ahogy elképzelte. Hiszen Jerome kedves volt, a többiek is igyekeztek természetesnek venni, hogy átköltöztek a Madárházba. 
Az indulás előtti stratégiai megbeszélés végre kicsit tisztított a sok ködön, ami az elmúlt napok eseményeit fedte. Bár csalódott volt kicsit. Mivel azt hitte Bluemo’ aprólékosan megválaszolja az összes kérdés. Ehelyett csupán elmosódott körvonalat tudott húzni köréjük. Úgy érezte magát, mint egy James Bond epizódban, vagy valami hasonló világmegmentős amerikai akciófilmben. Időnként figyelmeztette magát, hogy ez itt az élete, ami 180 fokos fordulatott vett éppen, egy féli összeomlott városban, egy a káosz szélére sodródott bolygón.
Nagy nehezen elindultak, és az akkor viccesnek tűnő kép, amit valaki a fejébe dobott így utólag cseppet sem tűnt viccesnek. Talán pont Bluemo’ idézte eléjük a Mátrix fegyverválogatós jelenetét, amiben Neo kiszól az operátornak, hogy fegyvereket adjon. A nagy semmi fehérségből gyorsvonatként húz el mellettük egy raktárnyi állványzaton millió fegyver. A feléjük dobott gondolatban ugyan így elrobog mellett ük az állványsor, de a filmes jelenettel ellentétben mellettük nem állt meg. Mert akkor ők nem kértek fegyvereket.

Visszafele Jerome kétszer fordult. Egyszer felhozta a bátyját, aki fejben olyan messze járt, hogy Jerome-nak néha rá kellett segítenie, nehogy a teste elfelejtsen működni. Másodszorra Bergerrel fordult, aki annyira kiütötte magát a VR sisakkal vagy Lucy ügyködésével, hogy egy klasszikus kómás betegnek tűnt. Åsa gondosan megvizsgálta mindkettőt, és fogalma sem volt mit tehetne értük. Egyiknek sem a testével volt baj. Berger a végletekig kizsigerelte a szervezetét. De az – ahogy egy nagyon jól karbantartott testtől elvárható –, lázas tempóban szedte össze magát. Åsa tudta, hogy jobb, ha maga gyógyul fel ilyenkor. A külső rásegítés visszaüthet máshol. Ha van mód, a természetes gyógyulás a legbiztosabb. Így hát Lucy-re hagyta Bergert ápolását, és Jerome-ra Bluemo’-ét. Pedig élesen látta a különbséget. Az fekete óriás nem volt jelen a testében. Az agya elketyegett, mint egy felhúzott vekker. Ha lejár, minden erejüket latba kell vessék, hogy életben tartsák, és akkor is csak lesz, mint egy zombi, akit ha kicsit magára hagynak elrohad. A szelleme, lelke messze járt. Rita szerint van még a testtel valami vékony, sebezhető kapcsolata, de neki sem voltak ötletei, hogy mit tehetnének érte. 
Åsa, ahogy tanulta, a kilátástalan helyzetben is igyekezett természetes maradni. Mindenkit aludni küldött. Ezt egy hatalmas kanna illatos nyugtató-altató tea segítségével igyekezett véghezvinni. Próbált nem rászólni Jerome-ra, mikor az a bátyja melletti virrasztást választotta az alvás helyett. Gondosan betakarta a Berger mellé kunkorodott, már alvó Lucyt. Rita sem volt valami jó színben, de ő legalább magától ágyba bújt.

Reggel arra ébredt, hogy valaki ráhúzza a vállára a takarót. Persze a meglepett és hirtelen hátrafordulása azzal járt, hogy könyökkel telibe kapta a mögötte alvó Jerome fejét. Úgy tűnt az éjjel észrevétlenül bemászott mellé. 
– Valami ilyesmiforma pasira gondoltam, hogy elkelne az ágyamban … – mérte végig gondolatban Åsa a takaró gyűrődéseit. De erőt vett magán és kiment reggelit készíteni. Megnézte a betegeket. Berger jobban volt, bár még mindig eszméletlen. Bluemo’ azonban továbbra is kettészakítva. A teste még bírta, és Åsa tudta, hogy pár napig még fogja is bírni, de hogy aztán mit csinálnak, arra gondolni sem mert. Kavarogtak benne a tegnap hallottak, rendről, káoszról, Gaiáról a világ alapvető egységről és annak felborulásáról. Voltak ismeretei a világ nem tudományos működéséről is, de most valahogy semmi nem állt össze. Mintha négy különböző kirakós darabkáit próbálná egy képpé összeállítani.

A délelőtt még Világmegváltó Árnyékkormánynak gúnyolt, estére megszeretett társaság két potens tagja eszméletlen, harcképtelen volt. Ők, többiek pedig nem alkalmasak vezetőnek. Åsa büszkén kihúzta magát, hiszen ő elszánt a végsőkig, de vajon elég-e ennyi a megoldáshoz? Egész biztosan nem – mondta ki hangosan, és megízesítette a frissítő teát.

Útközben - Berger

Lucy-t figyelte a szeme sarkából, miközben körbe-körbe járta az autót. Kicsit megállt elöl, megnézte a kereket, aztán kicsit a másik oldalon, elszívott egy cigit, aztán megint vissza. De fél szemmel Lucy-t figyelte végig. És meg is történt, amitől félt. Lucy egyik pillanatról a másikra rosszul lett. Elfehéredett és mire Berger bepattant a kocsiba már el is ájult.
Berger kikapta az ülésről és berakta hátra a raktérbe, majd utána mászott. Magukra csukta az ajtót, és elkezdte élesztgetni a lányt. Aztán vad ötlete támadt: ha ez a csávó a kontakt a gyár és a programozók között, és ilyen erős varázslatokra képes, hogy szétvágja a köztük lévő mentális hídat vagy eldugjon egy high-tech kéglit egy kollégium alá – ráadásul paradox módon – akkor valószínűleg a saját helyét, lakását, birodalmát is ilyen cuccokból építi, vagy építteti fel. Mivel ez a tehetség személyhez kötött, és éppúgy egyedi, mint az ujjlenyomat, a raktérben lévő vadiúj sisak és a hülyegyerek kéglije kapcsolatban kell legyenek, ha máshogy nem is, de a készítőjük által biztosan. Remélhetőleg nem egy hordányi felébredett pogramozó gyártja napszámban ezeket a kütyüket, csak pár indiai számítástechnikus másolgatja a kódot, amit maga sem ért. 
Be fog lépni a sisak kínálta játékba, Lucy pedig valahogy összehozza a játék valóságát Bluemo’-ék valóságával. Nincs jobb ötlete. Ha ez nem működik, akkor semmi. Berger nagy stratéga volt az ingatlanpiacon, és bátor kamikaze a paintball pályán, de ez egészen új terület, amiről csak elméleti ismeretei voltak.
Dühös volt és kétségbeesett. Nem szoktak így, felébredettként senkivel összeütközni, harcolni, de még csak erőfitoktatni sem. Nincs ilyesmiben rutinjuk. Hétköznapi vállalatvezetőként ő és Bluemo’ igen, de így?!
Berger megvárta, míg a lány összeszedi magát. Elmondta a tervét, és meg sem várva mit szól Lucy, felhúzta a kesztyűket és felvette a sisakot. Ez a modell sokkal jobban hasonlított egy krómozott búvárszemüvegre, mint bármilyen sisakra.
A tér kialakult körülötte, és amint kialakult azonnal megjelentek a betáplált játék szörnyei. Berger meglepődött ugyan de reakcióideje így is jobb volt, mint a szörnyeké. Lőtt és futott végig a folyosókon és újra lőtt. Szörnyek haltak jobbra-balra. Egészen belefeletkezett, mikor egyszercsak egy oda nem illő nagyon menő, irodai recepción találta magát, berontva az egyik ajtón. Feszült, de ismerős hangokat hallott. Tehát Lucy ismét nagyot alkotott. Feltépte az ajtót. Szemben az íróasztal mögött a a fiatal srác teljesen megrémült. Mintha erre reagáltak volna a falba épített lövegek, azonnal tüzelni kezdtek. Berger és a játék valósága miatt felturbózott érzékeire hagyatkozva azonnal lőtt is.

Teljes siker: a csávó fekszik.
Mindenki fedezékbe vetődött, kivéve Bluemo’t.
Åsa a pult mögé ugrott, Jerome lerántotta magával Ritát, a csávó halott, Bluemo’ hanyatt a földön.

Berger nem bírt belépni a szobába. Mintha egy üvegfal választotta volna el őt a többiektől. 
Azt gondolta, hogy sikerült, és a barátja csak azért fekszik ott úgy, kinyúlva, mert kiütötték az elméjét, csak hogy szétválasszák a csoportot, hogy így legyenek sebezhetőek …

… de érezni egészen mást érzett.

Útközben - Jerome

A lifttel kezdődtek a bajok. Már az is furcsa volt, hogy lefelé indul. De még mielőtt szólhattak volna erről a kísérőtanárnak, az már el is tűnt, mint valami olcsó filmtrükk. A lift összefirkált falai pedig kifényesedtek, és alig 5 másodperc alatt tükörré alakultak. 
Stalker? – rémüldözött magában – Testőr vagyok, nem félek. – Vicceskedte el az első ijedtséget. Ahogy ezt végiggondolta át is vette az irányítást a harcművész énje. Ment és tette a dolgát. Figyelt, lapult, jelzett, és ment és figyelt.
Beterelődtek aztán a Ballwin   nagyon menőnek gondolt irodájába. Valódi dombos erdős vidék terült el odakint. Valóság? – nézegette. – Mi az, hogy valóság? Berepült egy lepke, érezte az illatokat. A testőr-énje szerint itt minden nagyon veszélyes.
Rita és Åsa kezdtek beszélgetni a nagypofájú ficsúrral. Teljesen el volt telve  magától. Persze ő csak összehozza a gyártót a vevővel, ő csak egy kereskedő, és sokszor azt sem tudja, mit vesz. Bluemo’ elvesztette közben a kapcsolatot Lucy-vel, és most minden maradék figyelmét a lány elméjének megtalálása kötötte le. Száz százalékban megbízik a két nőben. Csodás – gondolta Jerome és a teljes lényét és testét készültségbe hozta. A kiccsávó alkudozni kezdett, hogy ő csak Bluemo’-ért cserébe ad infót. Jerome teljes döbbenetére úgy beszélt a bátyjáról, mint valami ritka, kihalóban lévő állatról. Egyes szám harmadik személyben. Modortalanság is volt, persze. De Jeromeot nem ez izgatta, hanem a tény, hogy ki meri mondani, hogy az infóért a legpotensebb tagját kéri a társaságuknak. Rita nemet mondott persze. Ekkor Bluemo’ elvesztette őket, szétesett a mentális kapcsolat. Ott álltak fejben egyedül, amikor felpattant az ajtó és valaki onnan tüzelni kezdett. 
Az ajtóban Berger állt, kezében valami hatalmas gépfegyverrel és éppen szitává lőtte a kereskedőt. A falból a kis lézerek elkezdtek eszelős lövésszámmal dolgozni. Egy pillanat alatt döntött: a bátyja lefele mozdul, Åsa vetődik a pult mögé, Rita azonban áll csak. Jerom őt sodotra el a lövedékek útjából, és már moccant is a bátyja felé.

Odaért Bluemo’-hoz. A testvére nem mozdult. Hanyatt feküdt, de nem moccant. Nincs idő pánikra. A testőr nyert. Vállra kapta a hatalmas ember, és indult volna ki a szobából, csakhogy Berger a hülye krómos napszemüvegében ott problémázik, hogy nem tud ellépni az útból. Jerome így aztán nekiment. Berger ugyanúgy vált semmivé, mint a liftben a kísérőtanár.
A lányok tartották vele a lépést, és a ház előtt a furgonnál, már világos lett minden. Lucy pánikrohamos, Berger a teherautóban katatón. Bluemo’ itt a karjában pedig talán halott is.

Testőr – gondolja magában, mantrázva ezt a szót. 
Testőr – röhög gúnyosan a fejében egy hang.

Útközben - Lucy

Végre elindultak. Az autóra várva aztán tisztázták, hogy mik a közös céljaik, és hogy fogalmuk sincs, hogy érjék el azokat.

Pár dolog biztosnak tünt, vagy legalábbi érdemes megemlíteni:
1. a Stalker zónákat (mostanra a fél város így hívta a katasztrófasúlytotta a területeket) valamire adott paradox vagy rontási reakció okozta.
2. A hivatalokban dolgozó felébredettek éppúgy nem tudnak szinte semmit az okokról, mint ők, itt a Madárházban.
3. Valószínűleg van összefüggés a V(é)R sisakok és a Stalkerzónák között.
4. Rita diákja, dacára fiatal korának, jó eséllyel az egyik programozója volt a sisaknak. Halála rontás következménye volt, és a barátja Tom Bovell lehetett a kapcsolattartó a megrendelő és közte.
5. Nincs meg az a személy, aki a sisakok piacradobását engedélyezte.

+1 Bluemo’ szkeptikus, cinikus és ideges. Ez rémületre ad okot.

Ennek fényében Lucy cseppet sem lepődött meg, hogy mindannyian együtt mentek el ennek a Tomgyereknek a vélt tartózkodási helyére. Jellemzően a bérautó sofőrje is ügynök volt, lassan ezeken már meg sem lepődött. Berger is vonzotta a magánnyomozókat és Bluemo’ is a szemüvegeseket. Ez az ügynök nagyon jól játszotta a bérsofőrt, és csak akkor döbbent meg látványosan mikor Bluemo’ a kezébe nyomott egy bankjegyet azzal, hogy hívjon taxit. Vicces volt a jelenet, kamaszos csínynek tünt. Lazított kicsit a szorongásukon.
Tom Balwinhoz indultak egy külvárosi kollégiumba. 18 körüli afroamerikai suhanc, aki a pocsék kínai leveleket irogatta, amikkel kénytelen volt bíbelődni tegnap. Lucy máris érezte a hangulatot. A menzaszagot, a csütörtök délutáni rendszeres pin-pong versenyeket Jones atyával. A kiszökdöséseket, cigiszagu emeleti wc-ket, a könyvtári csendes dugásokat. Külön világ ez, gondolta, és örült, hogy számára már vége ennek az időszaknak.
Amikor odaértek, persze fejben egyesülve, mindenki elindult befele. Bluemo’ viszont megkérte őt és Bergert, hogy maradjanak idekint, és tartsák szemmel a terepet. Bár a háromháznyira vidámkodó 50-es éveket idéző jampecok nem tüntek veszélyesnek, Lucy rossz előérzetén tovább rontott ez a kintmaradás.

A többiek bent, fejben még egy velük, de a jelek egyre riasztóbbak. A lift átváltozott körülöttük, és szakatt koleszliftből egyszercsak egy high-tech csupatükör lift lett. Egy darabig még velük tudott maradni, de ez a művelet gyakorlatilag minden figyelmét felemésztette, úgyhogy egyszercsak – akármennyire kapálózott – leszakadt a csapatról. Ott ült a kocsiban és potyogtak a könnyei. Rossz előérzete hányingerig nőtt, Berger pedig mint egy oroszlán járkált a kocsi körül.

Aztán elpattant valami, érezte, hogy kimegy a vér a kezeiből. Kékek lettek a körmei és vacogni kezdett. Berger beugrott mellé és az arcába kiálltott valamit, de azt már nem értette, hogy mit. Valószínűleg elájult, mert a következő kép amire emlékezett, hogy a raktérben áll. Azt a VR sisakot applikálta éppen Bergerre, amit Bluemo’ kapott előző éjjel az FBI-osoktól. Durva cucc, az biztos. Olyan sürgetést érzett, mint még soha. Kereste magában őket, hogy újra felvegye a kapcsolatot, de csak homályos körvonalakat és fülzúgást talált. 
Berger felkapta a tavaly nyáron ott feledett vizipisztolyt és üvöltözni kezdett. Ez volt a vége. Eddig bírta tartani magát. Most viszont Lucy elengedte a benne feszülő kétségbeesést, aggodalmat és szeretetet és odaképzelte Bergert a csapathoz, bárhol is legyenek.

Aztán Berger kicsit még lövöldözött, valakikre, valahol, aztán kinyúlt, mint akit lelőttek.

Mindennek vége – gondolta Lucy, és sikitozni kezdett, ott a zárt kisteherautó rakterében, a félelemtől.

Loisada - Madárház - Bluemo'

A csendet egy apró mozdulat zajával törte meg, hogy ne érje Ritát váratlanul a beléfúródó tekintete. Igyekezett pozítívan állni a lányhoz, de mivel szélsőségesek voltak a vele kapcsolatos érzései, ez komoly kontrollt igényelt minden alkalommal. Legszívesebben megrázta volna, hogy ébredjen fel ebből a sztázis-szerü passzivitásból, meg magához is ölelte volna, hogy ne féljen, mert a hatalom, amit kaptak jó, és ha okosan használják nem árt senkinek. Szeretett volna segíteni neki, hogy a benne szunnyadó látnokká válhasson. Közben pedig, ugyanennyire taszította a hidegsége, a távolságtartása és a saját lúdbörzése, amiről nem tudta, hogy intő jel-e – ahogy sokszor máskor volt – vagy éppen a végzet útján lépkedésének velejárója. Remélte, hogy visszaigazolás, hogy jófelé megy, amikor összeköti a sorsukat ezekkel a nőkével.
Mohón vágyott a válaszra. Annyit álmodott már vele, annyi deja vu vezetett ide, hozzájuk, hozzá, hogy szinte másra sem tudott gondolni a közelében, csak hogy vajon ellene van a lány vagy vele. De Rita alig beszélt és rezzenéstelen arcából olyan passzív szemlélődés áradt, hogy Bluemo’ hajlamos volt azt gondolni, hogy még nem történt meg a döntés. Még fordulhat ellene is, ahogy állhat mellé, egyetlen pillanat alatt.
Néhány dolgban biztos volt a lánnyal kapcsolatban. Ezek közé tartozott a bizonyossság, hogy amit a kártyákból jósol, az az igazság maga. Azt is tudta róla, hogy saját magával kapcsolatos dolgokat soha semmilyen körülmények között nem kérdezett a kártyától, és nem is áll szándékában. Ahogyan fizetséget sem hajlandó elfogadni. Se pénzt, se mást.
Az is biztos volt, hogy neki ennek ellenére meg kell kérnie Ritát, hogy jósoljon magukra, mint csoportra, mint világformáló erőre. Tudnia kellette az igazat. És tőle kellett tudnia. Mert ha megteszi, akkor áldozatot hoz értük ezzel, hogy a félelmeit és az egyik meghatározó saját szabályát feláldozza a közös ügyért. 
Moccant hát egy aprót, csak akkorát hogy Rita rápillantson, és akkor elmondta neki, hogy mit tudott meg, hogy jutott idáig, és hogy lenne egy kérdése Ritához, mint jóshoz. Egy pillanatra a látnok jött ugyan a szájára, de nem akarta megzavarni a lányt, így inkább a köznyelvi formát használta.
– Vess kérlek kártyát a csapatunkra. Mi vár ránk?

Rita csak egy lélegzetvételnyit várt és már húzta is az első lapot. Bluemo’ számára az idő megállt. Rita fogta az első lapot, és már majdnem letette az asztalra. A pakli ragyogott a kezében. A férfin elömlött a megkönnyebbülés. Egy sóhaj, és majdnem lefújta a lapot az asztalról. Az idő újra előrelendült, ő pedig minden sejtjében érezte, ahogy egy másik univerzumban egy másik Rita nemet mond. Az a valóság úgy távolodott ettől a valóságtól, mint elágazó vasúti sínek. 
– Nagy dolgokat viszünk véghez, Látó – gondolta – visszaállítjuk az egyensúlyt. Mosolygott. Ne félj – beszélt tovább a lányhoz gondolatban – meg fogjuk tenni, mert ez a sorsunk. – lenézett a kirakott lapokra. 9 lap. A Bolonddal kezdődik és a Világgal zárul. Középen a hegycsúcson a kiegyenlítődés. Alatta az áldozat és az álmatlan szorongások éjszakája, de az erő és a közösség is ott ült a lapokban. Rita felolvasta, bár ezt Bluemo’ maga is látta: sorsuk egy életre összefonódott.

 

 

Loisaida - Madárház - Jerome

Rita a maga csendes szemlélődésével nem volt valami bizalomgerjesztő. Olyan sosem lehet tudni csajnak tűnt Jerome szemében. Åsa tele volt lendülettel, de inkább volt elsodró, mint magával ragadó. De mivel megszokta a bátyja dolgait és tudta, hogy hosszútávon szinte mindig neki volt igaza, hát most sem vesztegetett ellenérzéseire egy pillanatnál többet. Asa ngedélyével ugyan, de kirámolta a svéd bioteázó teljes édességkészletét. Fent a lakásban minden érzékét eltöltötte a látvány. Peter lakása sokkal magasabban volt ennél, ezért egészen más arcát mutatta New York Peternél. Itt a Madárház előtt elterülő füves teraszon túl, az a New York heverészett, ami emberléptékű volt, parkos és oldszkúl. Magában csak úgy fogalmazta meg a különbséget, hogy még leérni a tűzlépcsőn, ha ég a tető, míg Peternél biztos a tűzhalál.
Persze a Madárházért mindenképpen kár lenne. Nagy pálmaház egy háztetőre építve. Csupa üveg. Egy hatalmas tiffany lámpabúrára emlékeztette, ahogy így hátát a kőpárkánynak vetette, mikor végre el tudta fordítani a tekintetét a háztetőkről. Kezéből lassan elfogytak a csokis kekszek.
Berger mostanra bizonyára beadta nekik, hogy át kéne költözniük – gondolta, és beóvakodott. Åsa ismét tett valami lekezelő megjegyzést rá, amitől benne folyton lelohadt a lány iránti érdeklődés. Bizonyára kacérnak szánta, de nem jött be. Miért nem hagy egyszerűen lenni itt? – pörgött fejben a svéd lány körül még vagy egy tucatot hasztalanul. 
Pedig annyi nővel volt dolga, hogy számon se bírta tartani már. Mégis, voltak napok – igen, mintha menstruálna –, amikor képtelen volt erre. Ilyenkor nem volt jó pasi, nem volt begyűjteni való telivér. Ilyenkor csak az öcsi volt, a nagyok játékában megtűrt boldog öcsi, akit nem zavartak el, és még szerepet is kapott a nagy és erős bátyótól és annak barátjától. Hiába emlékezett minden percre és tudta, hogy soha egyszer sem kezelték le, sosem hívta senki öcsinek, és mindig megbíztak benne. Néha elkalapálták mikor a határokat próbálgatta rajtuk, de ez belefér három fiú barátságába.
Most is az zavarta ebben az Åsa dologban, hogy a legbensőbb magánéletükbe vonnak be valakit, valakiket. Persze ha szükség van rájuk, akkor szükség van. És legkevésbé a két lány tehet az ő rosszérzéseiről. De akkor is … miért kell folyton visszarántania Åsának őt egy olyan állapotba ami inkább készenléti, mint kellemes.
Mindegy is – gondolta – és tovább majszolta a kekszeket. A lányok megbeszélték, és nem költöznek. Cserébe viszont áthívták őket, hogy jöjjenek ő ide, ha együtt kell lennünk. Egyik kégli jobb, mint a másik – helyeselt magában – nekem mindegy. Berger kicsit csalódott volt, de végül belement, hogy megpróbálja átvinni Lucynek a lényeget. Mégpedig, hogy ha Bluemo’ szerint hasznos ilyen helyzetben egy csapatként fellépniük, akkor vegyen erőt magán és legyen rugalmas ő uis kicsit. Åsaval eddigre a dolgok teljesen elromlottak. Pedig jó csajnak tűnt, de ez a stílus, ez valahogy olyan dolgokat piszkált meg benne, amiket nem szeretett piszkálni. Megkönnyebült mikor végre elindultak Bergerrel haza.

Lucy egy perc alatt belement az átcuccolásba. Semmi hiszti , érvelés vagy értetlenkedés nem történt. Berger homlokán gyűltek is a ráncok rendesen. Lesz ennek böjtje – mondogatta pakolás közben. Alig fél óra alatt tele lett a kisteherautó felhalmozott vizespalackokkal és rengeteg konzervvel, és átgördültek a Thompson Parkhoz a bolt elé. 

Persze Åsa hisztis maradt, Lucy apatikus és kissé szomorú, és Bluemo’ sem telefonált. Így aztán Jerome inkább bement a parkba. Keringett a sétautakon, kosarazott egy keveset egy magányos tízévessel, és elijesztett egy kutyát is. Gondosan kerülte a Soho felé mutató utakat. Zavaros volt minden, és neki biztonság kellett volna, amit sehogy sem talált. Se kívül, se belül. Peter teraszán történtek óta mintha álomban mozogna. Megmozgatta magát az emlék hatására. Aztán gondolt egy merészet és virágba borított egy nagy csokor aranyesőágat. Semmi nem történt. Még csak bizsergést sem érzett miközben szétpattogtak az aranysárga vékony szirmok az ágakon. 
– Nagyon jól nyomom – lelkesedett magán hangosan. Aztán leintett egy bicajost és elküldte a csokrot Åsanak, hátha megenyhül és képes lesz valami emészthetőbb komunikációra. Bár erre kicsike az esély.

Visszatérte után, talán a virágok miatt tűzszünetet kötöttek, majd kipakoltak. Nemsokára kiderült, hogy a levélfordítgatós megjelenése a két nőnek Bergeréknél fontosabb mint hitte, mert a két nő nyomoz valami haláleset után. Nagyon valószínű, hogy az irodalom óra közepén tragikus hirtelenséggel elhunyt matekzseni kissrác is hasonló valóságformáló akarattal bírt, mint ők.  Kis Harry Potter mellényúlt. De haláláig jól tolta, az biztos, mert a notebookjával Vologya is csak óvatosan bűvészkedett. Ritával vitték el neki, és Vologya ismét tenyérbe mászó és bunkó volt. De legalább megcsinálta a melót. Mennyire utálatos volt ott ácsorogni a zsebkendőnyi, mocskos, fura boltban. Ami akkora volt, mint egy dupla telefonfülke. A mennyezetről video és hangkártyák lógtak, és a falakat beborították a különböző, sosem látott alkatrészek dobozai. Rita dícséretesen jól bírta. A kiskrapek halálának valahogy köze volt a hülye virtuálsisakokhoz, de még nem volt igazán tiszta hogyan. Igaz ugyan, hogy Vologya valami tájgenerátort szedett le a gépről. Ugyan nagyon durva program volt ez is, de ez nem egyezett meg a virtuálsisakban ketyegővel. Szóval volt kérdés itt is bőven, és persze simán lehet hogy ennek a világon semmi köze a katasztrófához.

Eljátszott a gondolattal, hogy majd egy nem túl távoli jövőben az emberek így emlékeznek majd a katasztrófákra, hogy Kilenctizenegy előtt és Háromtizenhét után. Ki tudja hány szám kerül még a naptárba így, névként. 

Órák múlva Bluemo’ is jelentkezett, hogy indul vissza. Spagettit enne és válságstábosdit játszana. Legyünk partnerek, kérte. Úgyhogy mindenki igyekezett pihenni estig, hogy teljes agykapacitással foglalkozhasson a problémamegoldással.

Este aztán ott ültek mind a Madárházban. Várták Bluemo’-t. Jeromenak csak az keringett megállíthatatlanul a fejében, hogy fogalmuk sincs mi a baj, mitől történt mindez. 
– Mégis hogy a picsában tudnák megoldani? Semlegesíteni a területeken kialakult sci-fibe illő helyzeteket? Hogyan? Mikor azt sem tudja senki, hogy lettek, mik vannak ott, hogyan működnek most, így máshogy, azok a helyek. Mégis hogy a picsában tudnánk megoldani? –
Aztán csak annyit motyogott az orra alatt időről időre, miközben vártak, hogy nem vagyunk istenek.
Nem vagyunk istenek.

Tribeca - Voulentier House - Berger

A terülj-terülj asztalkáról lassan elfogytak a szendvicsek. Jerome belefeletkezett valami kortárs költő ottfelejtett kötetébe. 132 oldalas egyetlen szabadvers, aminek A költészet utolsó nyara volt a címe. Berger érzett ebben némi iróniát, így, aznap este. Üldögéltek csendben. Lucy egy pálcikaformára vágott répával mintákat rajzolt a maradék mártásba. Berger Bluemo't figyelte. Mikor órákkal korábban beléptek jeromemmal, azt hitte menten összesik. Azóta ott gubbasztott mellette. Bluemo' valószínűleg félt. Fura volt így látni. Együtt nőttek fel, ezért számára a testvérek esetleg szokatlan képességei természetesek voltak. Így felnőtt fejjel ugyan látta a külömbséget, de most már tudta tartani is a száját. Mivel Bluemo' rendszeresen kapott különböző kormányoktól és globális nagyvállalatoktól munkát, nagyon nem lepődött meg egyikük sem, hogy így vész idején folyamatosan csörög a telefonja. De arra azért ő sem számított, hogy a repterek lezárása után, így, hogy nem tud Európába utazni, ilyen agresszíven csap le rá az Amerikai Belbiztonság Hivatal.
Helikopterrel jöttek, napszemüveges ügynökök, négyen. Jerome persze vigyorgott mint tejbetök, annyira filmszerünek érezte a dolgot. Berger viszont egyre jobban szorongott. aztán bekapcsoltak az ösztönök, és ahogy Lucy megmagyarázhatatlan pararohamainál, az ügynököknél is hagyta magát a legerősebbnek feltüntetni. magabiztos előzékeny határozott de udvarias házigazda lett. Nagyvállaltvezetésre nevelték. Beszélt 4 nyelvet és ismerte a legtöbb etikett szabályt, legyen a közeg hindi, japán vagy amerikai, szlovák gyártósor vagy jeruzsálemi piac. Mit neki 4 FBI ügynök?
Üdvözölte őket és bevezette a táncteremnyi nappaliba. Bluemo' felállt, kezet fogott és visszaült. Fejét mint valami madár oldalra döntötte. az ügynökök összepillantottak és annyit mondtak, hogy velük kell menjen. Bergerbe megállt az ütő. Úgy szalad végig az idegein a félelem, hogy lépni, de pislogni sem tudott. Aztán ugyonezzel a hirtelenséggel el is múlt. Sóhajtott és felcsatolta képzeletbeli páncéljait. Basszátok meg gondolta. Belül a fejében egy artikulálatlan üvöltést engedett meg annak a brutális ösztönlénynek. Kívül barátságosan mosolygott és hellyel kínálta az ügynököket. Lucy ült a földön. kezében az ottfelejtett répa. Tekintete Bergerét keresi.
– Ó – mosolyodott el Bluemo’ – Berger ismét megérezte a barátjából az ügynökök felé áradó fenyegetést. Lesz itt vérengzés – gondolta, és ásványvizeket helyezett el az ügynökök kezében.
– Talán ha tájékoztatnának, hogy milyen ügyben és hogyan tudnék én a hatalmas és erős államuk segítségére lenni. Európai állampolgár vagyok, jelenleg az EU különleges megbízottja, teljes diplomáciai védettségben. Kérem, tegyék meg, hogy informálnak, mert ennyi alapján fájó szívvel, de nemet kell mondjak, kedves invitálásukra. Nagyon fáradt vagyok – tette hozzá még ugyanazzal a könnyed mosollyal. 

Persze Berger körübelül tisztában volt barátja képességeivel. Bár kétségtelen, hogy sokkal biztosabban ismerte a gitártudását és a humora logikáját, mint a szakmai életét, és legkevésbé ismerte a harcost és a politikust akivé ez a hatalmas fekete férfi mostanra válhatott. Nem lepődött meg a kedves mondatok mögé befeszülő elképesztő aprólékosságú figyelemtől.
- Kovalszky ügynök vagyok, uram. És nincs módomban előzetesen informálni Önt. Kérem fáradjon velünk Washingtonba.
- Washingtonba? - Úgy nyomta meg a W-t, hogy kétségük sem féhetett hozzá, hogy hosszú lessz a meggyőző fázis.
Berger nem bírta ki és elengedte a magabiztos házigazda mosolyt: - Legyenek a vendégeink erre a pár órára. - mondta.

Az ügynökök 40 percig érveltek, győzködtek, fenyegettek és újra érveltek a tárgyalóvá lett hálószobában. Bluemo’ olyan volt, mint egy brutálisan szigorú vizsgabiztos az államvizsgán, egy kifejezetten rossz napon. Berger és Jerome egy magazin szélére könyvelték az eredményt. Az ügynökök nagyon megizzadtak mire Bluemo’ belement az utazásba. Kifele menet csak annyit mondott, hogy telefonál mielőtt hazaér. Körüllengte valami nagy baljós sötétség. Az a fajta ami a Stalker zónák körül ácsorgó reményvesztett embereket is. Nem az apatikusakat, hanem az esztelen dühöngés előtt állókat. Bluemo’ sosem dühöngött, de az ügynökök felé tett gesztusai Bergert, a sarokba szorított nagyvadak utolsó nagy erőkitörésére emlékeztette. Berger fejében ott voltak a megnyugtató szavak, és mindaz a biztonság, amit egymás közelsége jelentett mindannyiuknak. Nem volt módja elmondani, de érezte a hatalmas férfi jelenlétét a tudata peremén, így remélte, hogy eljutottak hozzá a gondolatai.

Lucy közben elpusztította a maradék kajákat és úgy gubbasztott a kanapé sarkában mint egy sértődött macska. Berger percekig nézegette az apró, törékeny nőt.
Kevesen vagyunk - sóhajtott végül - Mennyit kerestünk hasonlókat, aztán tessék, még mindig őt rángatják ha kell valami. Meg voltam győződve, hogy az FBI meg a CIA gyűjtőhelye az ilyen képességű embereknek. Erre itt pitiznek a basszusgitárosomért.
Viccesnek szánta, de nem volt az. Valóban úgy ült ott a kanapén Bluemo' alig egy órája, mintha egy basszusgitárosra bíznának egy űrhajó megépítését. - Kell hogy legyenek hasonlóak még. Hol vannak? Mi sem UFÓ-k gyerekei vagyunk, basszus. Hova lett Jerome?
- Lefeküdt.
- Oké. Akkor szedjük össze mit tudunk. Minden apró mozzanatot a katasztrófákról, a megérzéseinkről, az ajtó alatt kicsúszott FBI-os infókat is.
- Jó. Lucy hangja megadó volt, és csak pislákoló lángnyi volt benne az érdeklődés. Fel kellett szítani, mert az apátia a kétségbeesés előjátéka nála.

Reggelig beszéltek. Végigvettek mindent. CNN-t néztek, weboldalakat böngésztek, YouTube filmeket gyűjtöttek be és körtelefonáltak. Végül valamikor reggel 5 körül Lucy elaludt, Jerome felébredt, a telefon pedig megcsörrent. Bluemo':
- Velem minden oké. De nagyobb a baj mint gondoltam. Amint végzek indulok is haza. Addig szerintem valahogy hívjátok át pár napra a tegnap ott dekolt két csajt. Szerintem hasznos lenne ha együtt dolgoznánk ki valami okosat. Bár kétlem hogy hatékonyabbak lennék, mint 3 hangya egy elefánt ledöntésénél. De próbáljuk meg.
- Úgy érted alakítsunk Árnyékkormányt?
- (nevet) Szakértői Bizottságot. Itt is akad pár használható figura. De sajnos töredéke annak, amire számítottam. Továbbra sem vagyok egy véleményen velük egy csomó dologban, de még így is jobb, mintha nélkülük állunk neki bárminek.
- Ezek szerint vannak ötleteid?
- Nem, azok továbbra sincsenek. Viszont bírom még vagy 50 órát, addig csak támad egy okos gondolatom. Vagy másnak. Mindegy is, csak használható legyen.
- Oké. megyek akkor beszélek a hölgyekkel. Hívj ha indulsz, vagy ha bármi van.
- Persze.

Egy óra múlva már Jerommal a Bioteázó előtt ültek a járdaszélen. Cigiztek, pedig sosem szoktak, és disznó vicceket meséltek egymásnak, pedig ez sem jellemző. Valahonnan jobbról a házak közül felemelkedett a Nap. Ebben a sárga surló fényben kialakuló árnyékok miatt minden mocsok élesen körvonalazódott az utcán.

- Emlékszel, gyerekkorunkban folyton hősök akartunk lenni. A bátyád nem, de te meg én. Emlékszel? Annyira akartam. Meg akartam menteni az emberiséget, bármit is jelentsen ez a szó.
- ja, ja! Ne is tagadd, hogy 13 évesen a Siratófalba is belesuttogtad.
- (bólogat, mosolyog, szipant a cigiből)
- Nem mondta elégszer apád, hogy vigyázz, mit kívánsz?

Alltronics - Asa

Belényilalt a felismerés mikor a csíkos szőke lány elköszönt, és magához ölelve a biobolt reklámszatyrát kivonult az üzletből. Fogott egy papírt és szépen felírta a tetejére: fekete A vonalú kabát. Aztán kicsit lejebb: Bordó csizma. Megállapította, hogy ideje van egy reklámhullámnak és elsétált a közeli plázába lefénymásolni egy adagot a szórólapjából. Amíg a fiú babrált a lapokkal ő végigsétált az emeleten. Figyelte az embereket. A papíron gyűltek a strigulák. Sokkal többen voltak olyan kabátban vagy olyan csizmában, mint bármi másban. Persze divat, de valahogy akkor is bizarr, hogy 5 szembejövő nőn hajszálpontosan ugyanolyan kabát van. Betelt a papír a strigulákkal. Akkor aztán elkezdte a férfidivatot is így figyelni. Pláza, hétköznapi emberek, hétköznapi viseletben, világégés vagy apokalipszis idején. Kicsit túólélsre vásárolnak, meg kicsit úgy is tesznek, mint ha semmi baj nem lenne. Nagy műszaki üzlet elé ért. Belesett. A férfiaknál a lehgyakoribb tárgy – és ez helyettesítette statisztikailag az egyen női kabátot – egy nagydobozos játék volt. Asa beóvakodott az üzletbe. Figyelte az embereket. Az egyik sor végén kisebb csoportot vett észre, amint körbe állnak egy fickót, akin bukósisak van. Krómozott bukósisak.
–Nem lehet krómozott – gondolta – mert akkor nem látna ki. Közelebb ment.
–Nem lát ki…
A manó formájú vörös eladósrác éerdeklődve nézett rá.
 –Esetleg van kedve kipróbálni, kisasszony?
Volt is meg nem is kedve felhúzni azt a fura bukósisag szerü vackot. A kesztyűk is hülyén néztek ki a kezén. de ha mindenki ezt veszi, legalább kipróbálja. Mi baja eshet? A kesztyűk pár másodperc alatt teljesen észrevétlenné váltak. A sisak először ormótlannak tűnt, de súlya alig volt. Amikor elindult a bekészített játék Asa egy erdőben találta magát. Egy poros út mellett a fák között. anakronisztikus ruhában, egy sosem volt kor hercegnőjeként. Mintha a Gyűrűk Úra kimaradt jelenete és szereplője lenne. Megérintette a mellette álló fa kérgét. Az ujjai érezték a reggeli nyirkosságot. At orra érezte az erő összetett folyton változó illatárt. A bőrén érezte a ruha mozgását, és magát a feltámadt kellemes szellőt. Virágillatot sodort felé, és állat szagot. nagytestü állatét. És már hallotta is a vágtató patákat. A ló elvágtatott előtte, nyergében egy hasonlóabn jólöltözött fantasy herceggel. A férfi észre vette őt és megállította majd megfordította  lovat. Megállt Asával szemben és bájos csevegésbe kezdett. Asa ekkor vette észre, hogy teljesen belefeletkezett abba a valóságba. Kezei igazgatták a ruha csipkéjét, mikor azt fellibbentette a szél. Aszemébe rebbenő tincseit is csinosan hátraszorította a hajában lévő csattal. Érezte ahogy a fűző nekifeszül a melleinek. Kicsiket és szabályosakat kellett lélegeznie, hogy ki ne fulladjon. Mikor belényilalt, hogy elveszetette a realitást pánikba esve próbálta levenni a sisakot. Amikor a kezét a fejéhez kapta, jeges rémülettel vette észre, hogy nem érzi a sisakot a fején. A koboldszerü eladó azonban figyelt. és a rémült mozdulatra azonnal ott termett és lekapta Asa kezéről a kesztyűket. a sisak egy pár másodperc múlva került csak le a fejéről. Amikor már biztosak voltak benne, hogy nem kap pánikrohamot.

Hosszan üldögélt aztán a fénymásoló előtt a padon. Ölében a kötegnyi szórólappal. Két kézzel fogta a műanyagpoharat, mert az első kettőt az erős kézremegéstől kiöntötte. Teljesen összezavarodott és megijedt.
–Micsoda egy beteges dolog ez? puffogott magában? Teljesen elveszti így a kontrollt, elveszti az időérzékét is, minden kapcsolatát a külvilággal. Nem csoda, ha ennyire sokan megveszik.
Hazafele szórakozottan ragasztgatta és osztogatta a szórólapokat, de egyre a VR sisakos élményein járt az esze. Mennyire nem normális működése ez a világnak. Végül arra jutott, hogy ez varázslat. Valakinek erre van tehetsége, és lám meg is teszi. Asának rögtön eszébe jutott a másik oldal. Biztos volt benne hogy aki ilyesmit létre hoz, az az érte fizetendő árba bele is hal. Túl drága mulatság ez. Nyugodjon békében. Mormogta miközben a szecessziós on túljutva beszállt a liftbe.

Jerome Bleumont

Lassan alakult a minta. Először végig kellett gondolja a felület sajátosságait, aztán meginni elég kólát a festékanyaghoz. Hiszen le kell törlődjön róla, ha valaki komolyabban hozzáért. Napokig kaméleonnak hívta a bátyja gyerekkorukban, mikor megmutatta neki ezt a trükköt. Aztán ennek megfelelően inkább színész lett, meg alsónemü modell. 

A szín jó volt. Nézte a karját. Ráálmodta a mintát. Figyelte, ahogy nő, terelgette, alakította. Aztán végiggördült a tekintete a hátán. A minta gördült vele. Kibomlott szétburjánzott. Ahogy lassan, alakultak a figurák minden koncepció vagy elgondolás nélkül, spontán, úgy oszlott el a dühe és sértettsége is. Rendezők, ehh – gondolta, és befejezte a lábfején a munkát. Odatette a talpára a WAIT szócskát és megkönnyebbülten sóhajtva feltápászkodott a kád széléről.

Előadás után megitta a maradék kólát, a teraszon ácsorogva. Gyönyörködött a karácsonyfaszerű városban. Imádta a magasan fekvő lakásokat, amikről belátni a környéket, és ahonnan most végignézhette, ahogy a szomszéd háztömbökből lassan kivonul az áram. Vagy egy percbe is telt mire rájött, hogy nem gondos kezek kapcsolták le ilyen szépséges összhangban a lámpákat. Nem is egy pillanat alatt történt, hanem fentről lefele haladva, lassan. Mintha kifolyna az áram valahova az alagsorba, mint a víz egy lyukas zacskóból. Elképzelte, amint felgyűlik az áram a házak tövében. Közben szél kerekedett, ahogy így este szokott és valami ronda nagy madárhad emelkedett fel a sötétlő épületek mellől. 
Reggel aztán miközben a híreket leste, undorral vegyes döbbenettel söprögette le a teraszról a szárazlevélre hasonlító darabkákat.  

 

Aztán jobban megnézte a sercegő-ropogó szárazon göndörödő lapocskákat a szemétlepáton, és örült, hogy eléri futva a wc-t, mert Peter biztos kirugja – bármi legyen is az oka – ha összehányja a nappalit.

 

James Lee

Egy az egyben kellett megcsinálnia. Semmi részletezés, semmi elaprózás. Vagy most, vagy soha. Érezte, hogy ez élete nagy lehetősége. Egy igazán komoly esély a kiugrásra. A tehetsége legnagyobb villanása lehet. 
Mert lehet hekker, lehet adat tolvaj, vagy kormányzati hivatalnok, aki mint a filmekben, a háttértámogatást adja a pisztolyokkal és Hummerekkel kivonuló napszemüvegeseknek. Kis száj elé érő mikrofon, sok jó adatbázis esetleg. Mellé malibui ház, szép buta szőkék és vaskos számlák, de semmi valóban nagyszabású tett.

Most végre olyan megbízást kapott Ballwin jóvoltából amiben szabadon elburjánozhat a fejében megszültetett varázslat. tehetsége, tudása és ereje végre olyan mederben terelődik, ami mindig is neki volt szánva. Az Electronic Arts fejlesztése, amihez őt is meghívták, egy olyan virtuális valóságot létrehozó játék, amiben az összes érzékszervre egyidőben hatnak, és így az illúzió maradéktalan lesz. A játékos egy sisak segítségével helyeződik át a virtuáltérbe. Ott aztán határok nélkül, csak a programozók képessége és a dizájnerek fantáziájának határai jelentenek korlátot. Teljesen új alapokra helyezné ez a termék e szociális kaopcsolatokat, gazdasági mutatókat. Hiszen teljes testfelületi illúziót nyújt a szerkezet, csak enni és üríteni kell kiszállni a játékból. Varázsütésre elmúlna a foglalkoztatottság és termelékenység körüli gazdasági problémacsomag.

Jól fogja csinálni – ígerte meg magának. - Bele ad mindent, a végletekig kihajtja magából a zsenit.

 

Három hónappal később, mikor ugyanott ült az osztályban, ahol mindig, mikor ugyanúgy nem tudták felmérni elképesztő elméjét, mint előtte – pedig már mindenki láthatta hasznát –, mikor azon gondolkozott, hogy álca ide vagy oda, ő lelép a suliból. Odahagyja a búvóhelyét és beköltözik a cég hoteljébe, mint egy felnőtt.
–Nagyszünetben lelépek, mosolygott. Kb 15 perc múlva. Ekkor lépett be a terembe az a nő. Azonnal érzete, hogy baj lesz. Azonnal. Így aztán írni kezdett. Olyan gyorsan amennyire csak bírt, lihegve és aprókat nyüsszentve építette a valóságot maga körül azzal az alkoholos filccel. De hiába minden zseni, erőfeszítés és rutin, mert a keze alatt kibomló egyenletnek nem volt megoldása. Pedig kellett lennie. Korábban volt is. De akkor ott a padon írva már nem volt. És ő abban tiszta és hosszúra nyúlt utolsó pillanatban megértette, hogy miért.

 

A hibái szagára idegyűlt túlvilági lények úgy állták körbe, mint monolitok. A sistergésük betöltötte az elméjét. A füstjük feltöltötte szellemét, míg a keze apró rándulásai is lassan abbamaradtak. 

Catherina Zichenbach

Megtiszteltetés volt az egyetemről egyenesen az FBI-hoz kerülni. A kevés legjobb járt csak ezen az úton. Így 13 évvel később már pontosan értette, hogy miért. Tudta és érezte, hogy ez inkább volt átok, mint áldás. Inkább büntetés, mint érdem. Azokat hívták, akik amúgy sem éltek volna teljes életet. Akik így is, úgy is munka alkoholistává lettek volna, szociális problémáik vagy szimpla fanatizmusuk miatt. Benne e kettő együtt volt meg. Meg is kapta a meghívóját még a diplomaosztó előtt.

Idén júliusban azonban nem kívánta megújítani a szerződését. Arra gondolt, hogy valami irodaira cseréli a szolgálati autós munkakörét. Igaz, hogy a Hummer akkora volt, mint egy kisebb ház, de hermetikusan elzárta minden egészséges emberi kapcsolattól. 

Még hónapok voltak hátra, még nem is igazán gondolt vele, amikor az a fiú … amikor az a fiú meghalt. 

 

Nem esett nehezére kitalálnia mások gondolatait. Megérezte az emberek gondolatmenetét. Babonából sápadt zöld kontaklencsét hordott, ha valami nehezebb feladat jutott. Olyankor biztosan sikerült a művelet. Elvégzett egy pszichológiai tréninget is, a hatékonyság miatt. Most mindez mégis csődöt mondott. Tudta, érezte, mi jár a srác fejében. Tudta és érezte, hogy ez lehetetlen. Mire odaért, mire végigment a padok között már halott is volt. A feje, mint egy rosszul hangolt rádió csak sercegett.

És akkor rányitották az ajtót. Ránéztek, benéztek, kilesték az ő gondolatait. Micsoda pőreség. Milyen hátborzongató kiszolgáltatottság ez. 

 

Napokig másra sem tudott gondolni, pedig tudta, hogy vannak, akik szintén bírnak ilyen képességekkel. Sosem gondolt bele, milyen lehet a túloldalon állni.

Napokig eszébe sem jutott az a fiú. Aztán gondolkodás helyett hullákat azonosított a Pentagon melletti rögtönzött sátrakban.

CNN

–Akkor most kapcsoljuk Linda Peterson, Londonból. Linda?
–Hello Josh. Üdvözlöm a kedves nézőket. Itt ahol állunk, körülbelül ötven méterre a St. Paul székesegyház főkapujától is érezni a szagot. Úgy 25 perccel ezelőtt a tempolmból kihallatszó sikoltozásra lettek figyelmesek a még sorban állók. Majd a következő percben a kapun sűrű sötét füst kezdett gomolyogni, amiből szárnyas emberalakok rajzottak ki és omlottak hamuvá a napon. Itt ahol most állunk is még erősen érezni az égett hús szagát. a tetemekből maradt hamut a szél hamar elsodorta.  A jelenséget sokan videokamerával vagy telefonnal rögzítették. Ezek egyikét láthatják most. Josh?
–öhm. Igen Linda, már adjuk is.

---

–Linda, információid szerint hány ilyen furcsa… öhm.. misztikus vagy para jelenségnek tűnő… öhm… mondják itt a kollegák, hogy tömeghipnózis talán. Szóval Linda, információid szerint hány ilyen esetről érkezett jelentés?
– Sajnos nem áll rendelkezésünkre pontos adat, de a brit hatóságok jelenleg csak Londonban 11 olyan eseményt regisztráltak, amiről hiteles szemtanú beszámolója vagy felvétel készült. Az áldozatok számát jelen pillanatban 200-270 körülile becsülik.
–Köszönjük, Linda. Ha bármi változás történik azonnal kapcsolunk

---

–Kedves nézőink. Megszakítjuk adásunkat. Az elmúlt órában világszerte katasztrófák sorozata történt, melyre a tudósok nem találják a magyarázatot. A világ 7922 pontján észleltek olyan jelenségeket, melyekre az ismert fizikai törvények nem adnak magyarázatot. A katasztrófák helyszíneinek listályát a képernyő bal oldalán láthatják listázva. illetve a www.cnn.com oldalon. A hatóságok nyomatékosan kérik a lakosságot, hogy maradjon ott ahol van, és tartózkodjanak a felesleges telefonálásoktól, mert a mobilhálózatok ilyenkor életmentő fontosságúak lehetnek, az esetleges túlélők megtalálásában.
A jelenségek nagyon eltérőek. A fém tárgyak hirtelen elcseppfolyósodása, vagy az élőlények – a pókoktól az emberig, a penésztől a fákig – nyomtalan eltünése egy 300x300 méteres területről. Egy Berlinben macskák gyűlnek egy pincébe, minden lehetséges ok nélkül. Egymást agyonnyomva ássák magukat halott társaik közé be. Moszkvában egy teret 20 cm jég borított be. A házakat és autókat, fákat és járókelőket. Valamint a lakásokat, a bútorokat bennük, nem kímélve semmit és senkit. Mindez egyetlen perc alatt történt.
Tudomásunk szerint az amerikai kontinensen és a távolkeleten is hasonló rémísztő és megmagyarázhatatlan események sora játszódott le, helyenként többezres emberáldozatokat követelve. A katasztrófák helyszíneiről rövidesen körkapcsolásban adunk hírt. Josh Bernard, CNN NEWS.

1999 - New York - Asa

Holle mama meghalt. Gyorsan és határozottan. Bevállalva a halált azért a gyógyításért cserébe. Azokért a gyógyításokért, pontosabban. Åsának pedig el kell fogadnia Holle mama döntését, hogy itt hagyja őt. 
Åsa hosszasan nézegette azt a kevés képet, ami róluk készült. Ült a csodálatos Madárházban, New York egy közepesen felkapott kerületében. Az ódon, vízköpőkkel gazdagon díszített, szecessziós vaskapuval zárt háznak a tetején, és próbálta megérteni a kapcsolatát a mindenséggel.
Ebben a lakásban született az anyja is, és ő maga is, a két bátyja nem különben. Egészen a kisebbik bátyja beiskolázásáig itt laktak mind Holle mama varázslatos birodalmában. Ez a századfordulón épült pálmaházra jobban hasonlító, félig acélcsipke, félig téglaépületben, ami építésétől fogva a Madárház nevet viselte. Holle mama még Svédországban született, és kislány korában költözött át az egész családjával az USA-ba. Holle mama jól választott férjet, bár csak egyetlen gyermekük született nagypapa korai halála miatt. Az anyja pedig egy svéd fiúhoz ment hozzá, akit még az egyetemen ismert meg. Åsa életében a vérvonal döntő fontosságú. A tehetségük, ami a gyógyításhoz, az élet alakításához, növények vitalizálásához kellett, csak az elsőszülött lányokban jelent meg. Családfája jól dokumentált volt. Ennek ellenére őszintén meglepte, hogy ilyen nagyszámú a hagyatéka. Holle mama aprólékosan leírta mit kire hagy. Olyan tárgyakról, ládákról és konténernyi holmiról esett szó a hagyatéki papírokban, amikről sem ő, sem az anyja nem hallott soha.
Åsa 14 éves volt, mikor egy sajátos élethelyzetben Holle mama mellett döntött. Abban az évben döntötték el a szülei, hogy terápiás farmot hozna létre az északi határ mellett, szellemi és mozgássérült felnőttek részére. Åsa ki volt borulva. Semmi kedve nem volt itthagyni se New Yorkot, se a Madárházat, Holle mamát pedig legkevésbé. Mindenki tudta ezt, nem is kellett hangot adjon az érzéseinek. A szülei egész tavasszal szorgoskodtak, és őszre szépen előkészítettek mindent. Bepakolták a három gyereket, azt a kevéske ingóságot amire a Madárházból szükségük volt, és elindultak. Åsa végig pityeregte az utat. Némán ült. Nézett ki az ablakon és patakzottak a könnyei. Aztán odaértek a valóban mesébe illő farmra a hegyek között. Erdő szélen, lovak és birkák, két kutya, egy macska és rengeteg csodálatos növény közé. Åsa felment a szobájába és összeszedte magát. Egy hetet adott magának. aztán következő hétvégén, ebéd után, leült, és végiggondolta ki ő, és mit akar. Mik a családi kötelezettségei, mint elsőszülött leány, az ajándék birtokosa? Mi az, ami ő, amit ő maga akar? Gondosan leírogatta ezeket a dolgokat egy-egy színes papírra. Kirakta maga elé az asztalra. A szívószállal kiszürcsölte a pohara alján maradt málnaszörpöt és felállt. Kihúzta magát.
– Ha ez vagyok, a legidősebb leány, az élet beavatottja. Ha ilyen óriási felelősséget kaptam a nyakamba általatok, ha felnőttként kell döntsek már ilyen fiatalon (itt, mint egy filmben kissé a könnyeit is hagyta kibuggyanni) akkor engednetek kell, hogy meghozzam a felnőtt életem első komoly döntését.
Érezte, ahogy az elhatározás erőt tölt a csontjaiba. Ahogy a döntés maga megkönnyíti a döntés utáni első lépést. Felkapkodta a papírokat és leszaladt a lépcsőn.

Holle mama ugyan meglepődött, de őszintén örült Åsa döntésének. Nagyszerű közös évekre számítottak mindketten, amit együtt, immár kettesben tölthettek el a Madárházban.

Åsa olyan fájdalmas nosztalgiával gondolt vissza erre a napra, hogy a szíve majd belehasadt. Az évek, amiket együtt töltöttek csodálatosak voltak. Tele élettel, varázslattal, gyógyítással, titkokkal és tanulással persze. Fiúzhatott kedvére, csaponghatott stílusok és irányzatok között. Váltogathatta az egyetemi tantárgyait, mint más a ruháját. Csak belül, a fejében legyen rend, és a szívére hallgasson.
A végrendelet tartalmazott két meglepő passzust. Az egyik szerint Åsa, egyedül a családban örökli meg Holle mama bankszámláján pihenő összeget. Ezt az összeget elsősorban álmai svéd bioboltjának megvalósítására fordíthatja. Holle mama szigorú volt, végrendeletében is. A másik meglepetés egy európai konténernyi holmi, Amsterdamban, amit át kellett nézzen. Bútorokról és csecsebecsékről szólt a végrendelet. Hosszú lajstromban, hogy mi mindent tartalmaz a konténer.

Åsa kénytelen volt odautazni, és személyesen megvizsgálni a tárgyakat. Egy konténer hatalmas. Ha ügyesen pakolnak bele, hátborzongatóan sok holmi belefér. Åsa végül két hetet töltött a hagyaték ezen részének szétválogatásával. Nagy részét egy komoly aukciós ház segítségével elárvereztette, a maradékot behajózta. A behajózott tartalmazott egy hatalmas ládát, ami kora ellenére igen jó állapotban volt. Mikor meglátta, ott a konténer mélyén, első gondolata az volt, hogy egy hulla simán beleférne. Álmában sem gondolta, hogy valóban egy mumifikálódott halottat talál majd benne.
A láda anyaga, a lezárás módja nem természetes módon alakult. A belül fekvő hölgy – így az elmúlás egy sajátos szakaszában is – fenséges volt. A ládában a gazdagon díszített ruhás hölgyön kívül, egy furcsa hibrid lény csontváza is, és nyolc kőgolyó is feküdt. A ládafedél belső oldalán pedig olyan tömegjelenetet talált, ami nem, hogy nem hatott ismeretlenül, de egészen pontosan tudta, hol látott már hasonlót.
Mindent aprólékos gonddal lefényképezett. Majd egy a Madárházhoz legközelebb eső bank speciális trezorjába helyezte el, hatalmas összegért cserébe. Magában Kristen királynőnek nevezte el, és amint hazaért azonnal előhúzta az ebédlő padjaként használt utazóládák közül a legbelsőt. Abban voltak a Kincsek. Azokról Holle mama, mint titkos kincsekről beszélt és évente csak egyszer vették elő. Húsvét táján, a nagytakarításkor Holle mama gondosan megvizsgálta, hogy nem romlott-e az állapotuk.

Egy álomszép királynői ruha – ahogy Åsa kislánykora óta hívta. és egy fura nagykendő nagyságú terítőszerű dolog, amin a tömegjelenet teljes színpompájával látható. Mindkét tárgy gyönyörű volt, és gondosan, aprólékosan igen nagy odafigyeléssel készült. Nem kellett avatott szemnek lennie ahhoz, hogy bárki láthassa, hogy sok száz évesek.

Åsa a fotókat gondosan kiterítette az ebédlőasztalon. Elővette a Kincseket a ládából és összevetette a képeken látható dolgokkal. Aztán elpakolta a Kincseket és melléjük tette a fotókat is. Hetekig gondolkozott és merengett ezeken a tárgyakon. Könyvtárakat túrt fel svéd családfákat kutatva, és az interneten is nyomozott egy kicsit, de ez nem ment igazán jól. Nem akart senkit beavatni, és szerencsére senki nem is gyanította, hogy a trezorjában egy gyönyörű fenséges királynőt rejteget.

Emily naplója

" … És vésd jól az eszedbe kislányom, hogy a naplók sosem akkor fontosak, amikor íródnak, hanem amikor évek múltán elolvassa őket valaki.”

 

“ … Három füzet. Három nem túl vastag, vászonkötésű könyvecske, szép összefogó pánttal. Csinos sötétzöld, tudor-mintás lányregénynek látszik. Egy nyomdásztól vette az üres füzeteket Jonathan Pallerd tanító, Emily 10. születésnapjára.  Pallerd irodalmat és történelmet valamint görögöt és latint tanított Emilynek. Ekkor már rég nem a havas északi vidékeken éltek. De mivel Emilynek romantikus ábrándjai voltak a skandináv óhazáról, így a valós angol helységneveket következetesen kicserélte svéd helységnevekre. Kétéves sem volt mikor Londonba költöztek, diplomáciai feladatokat ellátó atyjával, és folytonos migrénrohamokkal küzdő anyjával. Nem létező gyökereket teremtett újra ezzel a naplóval, svédül, Angliában. Pallerd messzemenőkig támogatta Emily svéd gyökereit kutató és újraélesztő törekvéseit. Az ő családfakutatásai nyomán vette fel Emily a férjezett nevéül a Kerstin nevet, egykori felmenője után. Kerstin Laarson egyike azon egyöntetűen boszorkánynak kikiáltott gyógyítóknak, akiket a Vaaraum-Sedtte titkos szövetsége kimentett az inkvizíció markából.

Emily a Korell fiúval való romantikus kalandjai megkezdésével abba is hagyja a naplóírást. A füzetek a szekreterébe kerültek és ott vártak közel 40 évig. Ott vészelték át férje, Marcus Roy-Howard halálát, az azt követő évben, a kastély jelentős részét elpusztító tüzet és a pénzhiány miatt hosszan elnyúló renoválási időszakot. Ebben a 12 évben a szekreter egy toronyszobában állt, ami egyben a hálója és könyvtára is volt Emilynek. Akkoriban kaptak lábra az őt, mint boszorkányt, vagy alkimistát taglaló mendemondák. Végül mindkét fia megnősült és így a szinte kiürült kastélyban Emily gyakorlatilag kifakult az élők sorából. Barátnői, az a kevés, aki merte a bátorságot venni, hogy a barátnőjének nevezze magát, kifejezetten fakó, vértelen nőnek tartották. Érdekes módon a naplók ennek ellentmondanak, és az a valóban nem szemet szúró tény is, hogy – bár anyagi helyzete nem engedte meg, mégis – komoly tárgyi hagyatékot örököltek a fiai, valamint egy Rose Olle nevű nő, aki egy svéd kisnemes felesége volt akkoriban, ám az örökség kézhezvételét követően zárdába vonult Kariskona szigetén. 

 

A napló a rendház átköltöztetésekor került elő, mint a nővérek személyes tárgyainak egyike. Rose ekkor már 70 éve halott volt, a naplók azonban a hagyaték számos egyéb tárgyával együtt sértetlenül lapultak négy, virágmintás ládában. A ládákat egy Svéd üzletember vette magához, az az úr, akinek jelentős adományai fedezték a rendház költözését, és gazdasági önellátóvá válásához szükséges tárgyi háttér biztosítását. Rose Olle unokája, Margaret Mileskanh a vállalkozó egyik aukcióján vette meg a ládákat, azok állítólagos maradéktalan tartalmával együtt. Anélkül tette ezt, hogy tudta volna, hogy gyakorlatilag saját örökségét vásárolja meg, puszta kedvtelésből. Ma már tudjuk, hogy a ládákból addigra a vagyonokat érő bibliák és a teljes nemesi páncélzat eltűnt, valamint nyomtalanul elveszett egy 60 darabos velencei pohár és porcelánkészlet, melyet Emily nászajándékba kapott akkor még gazdag és befolyásos apjától. Maradtak benne azonban nemesi és keresztlevelek. 

 

Margaret ekkor már házas volt. Három leány büszke és keményfejű anyja, aki nehézségek nélkül elvezet egy 200 embert foglalkoztató varrodát, míg férje igyekszik politikamentes ám nagytételű megrendeléseket szerezni Európa szerte. Komolyan fontolgatják az áttelepülést New Yorkba. A háború megkönnyíti a döntést és így a szűkebb család teljes ingó vagyonával átköltözik a tengerentúlra. Jellemző a család anyagi helyzetére, és a kor kiszámíthatatlanságára, hogy két rekeszt bérelnek a North Star óceánjárón holmijaik tárolására, de az alig 5 hét múlva esedékes induláskor csupán egyet tudnak feltölteni csomagjaikkal*.

 

Margaret Milenskanh műgyűjtői tevékenységéről, csődjeiről és ma is tartó hatásáról a svéd műkincskezelésben később külön ejtünk szót, e könyv 14. és 33. fejezeteiben …

 

* A North Star rekeszmérete megközelítőleg akkora, mint manapság egy sztenderd konténer mérete."

 

– részlet Berten Gillenhark Üres múzeumok – Gazdag magánházak című könyvéből

Rita

Könnyen indult. Maguktól jöttek. Először tornaöltözőkben menzesz idején, később koliszobákban IKEA-s tálcán. Később inkább szőnyegen, hogy legyen hely hozzá, ha esetleg a 72 lap mindegyike sorba kíván állni. Ritkán ugyan, de az is előfordult, hogy piknik közben, harsogó vakító nyári délután. 

A kártyavetés játékos dolog. Nincs súlya, mondják. A Tarot egy kicsit nehezebb azért, mint a cigánykártyák, vagy más népi jövendölések. Mondjuk annyira más, mint pillecukor és a chilis csoki torta.  Kivéve az ő kezében. Mert akkor, ha érdekli őt magát is a kérdés, a kártya átváltozik, és mint kirakós játék elemei, pontosan illeszkednek egymáshoz. Jelentésük nem kialakul, nem megtanult jelentéstömegek illesztgetése lesz, amit ő igyekszik a kérdéssel kapcsolatba hozni. Nem. Világos, egyszerű, szinte szó szerint ott van. Nem is tudna mást gondolni, hiszen ezek így és ezt, csakis ezt jelentik.

Ó ha tudnák mennyire nem játék, mennyire nem pillecukor. 

Csak a mardosó kétség ne lenne, hogy jó-e ez így? Hogy szabad-e ezt csinálni?

Vajon valóban benne van a sorsukban, hogy ezekre a kérdésekre instant megkapják a választ? Hogy vigyázzon mindig, nagyon vigyázzon, nehogy elfogadjon bármit is érte.

Magának, magáról pedig még álmában sem kérdez. Soha.

 

Ó az álmok. Azok hátborzongató, rövid villanások az elalvás pillanatában. Ahogy elfordul vele az asztal, rajta a lapokkal. Ahogy lebeg ott, ahol már nem az anyagi világ szabályai játszanak, és mégse látja, nem látja sosem. Tudja a nyelvet, beszéli, érti. Kérdez és felelnek. De mi végre? Az álmok, mint a batyu a vállán, ahogy a Bolond elindul. Ezek az álmok olyanok, mint a batyu csomóján átsejlő kincsek, amik vele vannak, de fogalma sincs róluk, mégsem.

Zion Hargakhanov

Belenőtt az űrkutatásba. A szülei a seregben ismerkedtek meg és miután egy év különbséggel ugyan, de mindketten állást kaptak Permen, az akkortájt kialakított Űrkutatási Központban. A rendszerváltás előtti már zűrzavaros de még nem összeomlott időkben kezdtek a szülei kapcsolatotkat keresni más országok kutatóival. Zion Moszkvában tanult, de gyakorlatlag az anyatejjel szívta magába az űrkutatás iránti fanatikus elkötelezettséget. 1990-ben költöztek át a nevadai központba. Szülei soha többé nem hagyták el a nevadai kísérleti telepet. Hálásak voltak a lehetőségért, hogy részt vehetnek a maximálisan titos ám igen nagy volumenü űranyahajóépítési munkákban.
Zion élete is hasonlóan alakult. Bár ő még nem nősült meg, az egész élete, céljai és értékrendje felett ott állt a NASA, illetve a nagy cél, a kolonizálás. Boldogan és elégedetten hajtotta magát egyre előre, mind több tapasztalat és tudás felé, annak reményében, hogy még az ő életében elkezdődjön a kolonizáció.
Asimovon és klasszikus sci-fi történeteken nőtt fel. Nagy hatással voltak rá a Star Wars történetek. Hasonlóan sok más itt dolgozóhoz, ő is gyerekkorától hitt benne, hogy az emberiség jövője a csillagok között van. Hogy az űrhajóépítés és a kolonizáció az egyetlen helyes válasz a túlnépesedésre. Hogy a gazdasági növekedés és az emberiség tudásának bővítése leginkább az űrkutatás és az ehhez kapcsolódó kutatási programok által biztosított. Hiszen ezek minden eredménye begyűrűzik a mindennapokba.

A Star Warsból Chewbacca volt a kedvence, és hosszan nehezményezte, hogy ennek a remek fajnak a megismertetése egy az egyben maradt ki az eredeti sorozatból. Persze az utólag leforgatott három epizódban már igyekeztek ezt pótolni, de az is csak silány, pótló igyekezet volt, nem valódi alkotómunka. Zion ha mélyen magába nézett, Chewbacca volt. Keveset beszélt angolul, azt is rosszul. Magas volt, idétlen hosszú végtagokkal. Mindig olajos volt kicsit, pedig leginkább programozott.

Igazán áttörést az űrkutatásban az jelentett, mikor 1945-ben egy Albert Fosse nevű keleteurópából menekült tudós bebizonyította, hogy amit mi kintnek és világűrnek hívunk, az valójában egy párhuzamos dimenzió. Fosse szerint nem a távolság, vagy sűrűség meghatárzásával lenne a célravezető tárgyalni az űrt, hanem egy általa kialakított mértékegységben, a gaiaban mérné a viszonyokat. Élete végéig kitartott amellett, hogy ha valaki elég nagy mennyiségű gaia birtokában van, akkor sokkal könyebben juthat fel a Holdra, mint ahogy azt megtették asztronautáink. Fosse arra az  egy dologra nem talált választ, hogy hogyan integrálja a gaiát az SI rendszerbe. Így munkásságának jelentős része vált értelmezhetetlenné a tudóstársadalom részére. Természetesen Fosset sokan bolondnak tartották, és gyorsan ki is közösítették. Kutatási és elméletei azomban olyan jól dokumentáltak és precízen vezetettek voltak, hogy a Holdra lépéssel sok pontjuk bizonyítást is nyert. Valamint megcáfolni egyik állítását sem sikerült. Így a tudományos érának számolnia kellett Fosse időzített bombához hasonló, majd valamikor beigazolódó elméleteivel. 
Zion képzeletét ez a kutatássorozat ragadta meg kamaszkorában. Természetesen Dr. Fosse sosem publikálhatta kiváló munkáját teljes egészében, de a megfelelő körökbe azért eljutottak az ilyen dolgozatok. Ziont soha többé nem hagyta nyugodni az űr és benne ez a Fosse által meghatározott ám mértékrendszerekbe nem illeszthető gaia. Minél jobban tanulmányozta az űrkutatás buktatóit, a szondák és űrsiklók, műholdak és csillagvizsgálók tapasztalatait, a kutatási eredményeket és mérési táblázatokat, annál biztosabban érezte, hogy Dr. Fossenak igaza van. Nem messze van az űr, a csillagok, csak más úton kell odamenni, mint ahogy azt eddig gondolták.

Az egyetem elvégzése után a NASA saját képzésén aztán látott cifra dolgokat. Részt vett akkor még segédként, majd C kategóriájú programozóként a Hope elődeinek – a Future és a Silvermoon –  építésén. Mindkét project katasztrófával végződött ugyan, de az ezekből nyert tapasztalatok és információk évtizedekkel rövidítették le a kutatási időszakot. A Hope körül már csak töredéknyi sérülés és haláleset történt. Beértek a kutatások, kialakultak a fejlesztések. Zion pedig bedolgozta magát a rendszerbe.
Voltak időszakok, amikor a munkája olyannyira elapadt, hogy saját kutatásba tudott fogni. Nagyon izgatták a meghibásodások okozta anomáliák. Kapcsolatot fedezett fel egyes parajelenségek és a felderítetlen féregjárat-jelenség között. Ezeket ő következetesen lyukaknak hívta, bár mérései szerint zárt, szabályos gömbök voltak. Néha, nagyon kivételes esetben, amikor nekik maguknak sikerült valami igazán emberfelettit létrehozni, vagy olyasmit, amire korábban még nem volt példa, néha ilyenkor is alakult egy-egy lyuk. Tanúja volt két alkalommal, hogy a mérnökök eltűntek egy ilyen lyukban és soha többé nem kerültek elő.
Ziont nagyon izgatta ez a kérdés. Különösen hogy elolvasta Frederik Pohl Átjáró ciklusát. Hónapokig nyomozott Pohl után. Mert meg volt győződve róla, hogy valamelyik programozó társa írói álnéven.

Titokban vágyott rá, hogy működés, vagy kialakulás közben lásson egy ilyen lyukat. Azt azonban pontosan érezte, hogy ezeket természeti törvények hozzák létre, valami kiegyenlítésére. Mivel fogalma sem volt, hogy miből kell sok vagy kevés a kialakulásukhoz, elő sem tudta idézni. Tervezhetőség nélkül pedig nincs kísérlet.

Egy orosz kutató  arról értekezett, hogy mennyire veszélyesek az ilyen földközeli bugyrok, amik kilógnak az űrbe. Mint amilyen a nevadai állomás, maga a Hope vagy éppen az orosz Csillagvárosok, vagy a Kínai körkörösen építkező tudományos telepek. A tudós arra figyelmeztetett a cikkben, hogy komoly természetkárosító hatása van ezeknek. Odáig ragadtatta magát, hogy az univerzum, tiltakozásul meg fogja semmisíteni azokat. Zion úgy érezte, hogy valami alapja van ennek a félelemnek, de nem tudta körülírni, hogy mi. Hiszen ők a Hope-on olyan magasszintű környezetvédelmi szabályozóknak felelnek meg, ami egy csepp vizet vagy egy köbdeci levegőt sem enged veszendőbe menni. Minden Hopera felkerülő anyag vagy recirkulál vagy bedolgozódik valamely eljárásba. Semmi nem kerül ki, és csak azok a dolgok kerülhetnek be amik körforgással bennt tarthatók. Mivel tudta, hogy az állomások és zónák energiáját egy nemrég felfedezett energiaforrás szolgáltatta, mely százszor tisztább és hatékonyabb volt, mint az atom. Így tudományosan ellent tudott mondani a tudós félelmeire. Magában azomban hallani vélte Fosse öreg akcentustól terhelt hangját, amint arról beszél egy régi szallagon, hogy az az irány amit a technikai fejlődés követ, hosszú távon romboló. És nem a gaiat kellene az SI-táblához igazítani, hanem fordítva.

Voltak elméletek az új technológia lakosság számára is elérhető felhasználására is. Kis magán zónákat hozhatnának létre – közel végtelen számban –, ki-ki a maga ízlése szerint alakítva benne a növényzetet, klímát, időjárást, fényviszonyokat, páratartalmat, légnyomást, napszakot. Zion betegesnek tartotta ezt. Minek lenne mindenkinek mini kis világa? Miért nem jó ez a közös, ami van? Sokkal drágább és értékesebb ez a technológia, semhogy gazdag iparmágnások luxuscikke legyen. Pláne nem a széles tömegek aberrált játszótere.