Végigmondani mindenkinek, egyesével, hogy szerettei név szerint és történés szerint halottak, olyan feladat amire orvosok éveket készülnek, mégsem lehet jól csinálni. Erre nem lehet trenírozni, és ha valakinek naponta feladata is, akkor sem lehet megszokni. Azt meg végkép nem, ha közeli ismerősöket kell ilyesmikről tájékoztatni. Rita egy ponton kilépett érzelmileg ebből. Kihányt mindent magából, majd visszament a nappaliba és hátralevő időben csak bámulta a hirtelenjében összeütött oltár apró lángjait. Nézte az arcokat, akiket sosem ismert, és hallgatta azok gyászát akiket mindenkinél jobban. Ide tartozott. Jobban családja volt ezután a pár nap után ez az öt ember, mint a saját, vérszerinti családja volt valaha. Olyan események hozták őket össze és olyan tettek és döntések ölelték őket örökre egymáshoz, amik messze túlmutattak egy hétköznapi életen. Olyanok voltak mint görög regék, vagy heroikus indián mesék, kelta mítoszok hősei. Esendők, emberiek, szerethetők, de hatalmasabbak is. Döntéseikben, áldozataikban és vállalt vagy örökölt feladataikban egyaránt.
Rita hosszan nézte Bluemo’-t ahogy az összeroskadt a csapás súlya alatt egy percre. Majd a saját fájdalmát háttérbe tolva az öccse felé fordult és neki állt támaszul inkább. Berger hasalt a földön, pont úgy és pont ott, mint pár órával korábban, mikor Gaia töltötte be a szobát. A romokat, amiket a jelenség hagyott félretolták, abban bízva, hogy a következő napon majd eltakarítanak. Itt volt a következő nap, de most már észre sem vették a Madárházat betöltő káoszt és pusztulást. Annyira eltörpült mindez a személyes veszteségük mellett.
Szerette volna megmondani nekik, hogy fontosak és szereti őket és hogy osztozik a gyászukban. de nem osztozott, hiszen valami csodálatos véletlen folytán az ő családja átvészelte a második hullámot.
A városból emberek megrakodott autókkal igyekeztek kifele, míg más emberek megrakott autókkal igyekeztek befele. Mindenki a legkedvesebb szerettével akart meghalni. Már ha még élt egyáltalán az illető. A telefonok egy idő után megsüketültek, akadozott az áramellátás, szárazon hörögtek a csapok. Az utcákat elborították a fosztogató hordák. Kirakatokat törtek be és élelmiszerüzleteket fosztottak ki. a társadalom, ami összeszedetten és méltósággal viselte az első hullámot, olyan könnyedén engedte szabadon magából a félelemtől eszelősen tomboló fenevadat.
Kifele menet Asa megnézte a postaládát, és megkönyebbülve vette ki belőle a kis, sápadt sárga borítékot. Se címzés se más felirat nem volt rajta, csak egy felkiáltójel. Az autóba szállva azonnal feltépte. Csíkos jegyzettömbből kitépett lapon a már jól ismert szálkás kézírással Jakob McCallen pár sora állt.
Kedves kisasszony!
Ígéretemhez hűen megkíséreltem helyreállítani a megmaradt töredékekből az eredeti rituálét. nagyon bizarr és furcs, és mindenképpen riasztó a szöveg ami kialakult a töredékekből. Valamiféle kaput hoz ez létre, de nem tudom hogyan és azt sem hiányzik e valami hozzá. Kérem nézze el nekem, hogy csak ilyen homályos üzenettel tudok előállni, de ez semmi konkrétabbat nem találtam.
álomba ringató
körökben tiszta tó
hálóján nyolc (?) hajó
húsát ha lemarja
villámba ha fonja
középre az állhat
ki legjobban akarja
lépése egyre nő
fű helyett puszta kő
tó helyett hegytető
Üdvözlettel:
Jakob McCullen
Rita az üvegre szorított arccal leste a kinti világot. Az autó zsúfolt zártsága most biztonságos otthonos meleget jelentette a külvilág brutális kiszámíthatatlanságával szemben. Szinte egyszer sem kellett megállniuk, az út mégis végtelen hosszúnak érződött a sokkoló utcakép miatt.
A katonai bázis kihalt volt. Egy autót sem láttak, egy embert sem. A kapu nem volt áram alatt, de amúgy is nyitva volt. Az őrposztot hirtelen hagyta el az őr. Végiggördültek a forró betonon a hangárak felé. A komplexum grandiózus méretei magával ragadta őket. Nagy nehezen megtalálták a számos elhagyott, használaton kívüli szerelőcsarnok között a 4-es számút. Ez is pont olyan poros és elhanyagolt volt, mint a többi. Belül két szakadt jeep várakozott egy szitaszerűvé foszlott ponyva alatt. ujjnyi vastag por lepett mindent.
Rita átnézett a Túloldalra. Olyan rutinos lett ebben az elmúlt pár napban, hogy már elég volt a farzsebében megbújó pakliból előkapnia egy lapot, hogy annak segítségével kémleljen át a szellemek síkjára.
A hangár ban egy réges rég szétszerelt űrhajó emléke feszített. Vernét időző aszimmetrikus szerkezet, ami minden ízében repülni vágy. Szépséges és bizarr volt. Rita kicsit sajnálta is, hogy nem ezzel a régletűnt szerkezettel utaznak. Már éppen szóvá akarta tenni a többieknek, amikor Zion lépett elő egy még sötétebb szegletből. Sárga-fehér szkafandere szinte világított a félhomályban. Intett, hogy kövessék.
A zsilip mint egy hatalmas dizájner előszoba, tejüveg falára kívülről meghatározhatatlan eredetű árnyékok vetültek. Lények, vagy eszközöké, amik folyamatos mozgásban voltak és közeledtek vagy távolodtak. Felvették a szkafandereket és a cső elsötétült. Először mély türkiz, majd egészen hideg kékké vált. Végül lilán és a bordón át jutott el a matt feketéhez, melyben az előbb még árnyéknak tűnő mozgó foltok világítottak csak. Az utazás ezzel véget is ért, vehették le a szkafandereket. Kimásztak a csőből egy hatalmas szerelőcsarnokba, ami inkább magas volt mint széles. félhidak és szerelőállványok szegélyezték. sinek fordultak egymásba a padlóján és felfestések kusza hálózata terelte az értő szemet a célirány felé. Számukra csak színes szabásminta volt ez a tér, millió ismeretlen eszköz és műszer tárháza, amik valami hatalmas, és magas dolog építéséhez kellenek. Zion a tér közepére vezette őket és felmutatott a hatalmas blendére.
–Az ott a kijárat. Én felmegyek most a vezérlőbe és a rádión szóljanak, ha nyissam a blendét. Őszintén szólva nem tudom, hogy hogy akarnak hajó nélkül kimenni, de ami tőlem tellik megteszem. Nagyjából 48 órájuk van, kimenni és visszajönni. Addig valószínűleg nem veszik észre...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése