Csíkos

Régi coca-cola poszter volt. Még az apja ragasztotta a kamraajtóra, belülre. Neki ettől mocskos gondolatai támadtak arról, mit csinálhatott az apja a kamrában ezt a plakátot nézegetve. Ettől persze  annyira kényelmetlenül érezte magát, hogy sosem ment be a kamrába, az apja halála után. A plakáton egy piros Vespa volt látható és egy cicababa piros-fehér csíkos bikiniben. Úgy feszített a nő a motoron mintha az élete múlna rajta, hogy ő lesz e  minden idők legvonzóbbja azon a képen. Most mégis bement a kamrába és jól szemügyre vette a nőt a motoron. Kétségtelen, hogy ugyanolyan fürdőruha. Bár valahol a fejében a kartotékozó az ugyanaz szót véste a fürdőruhát tartalmazó emlékére. 

– Nem lehet ugyanaz. 

Egy pillanatig állt csak ott, felemet kézzel, dermedten a levegőben, mint támadásra készülő botsáska. Aztán az öreg ragasztó annyira gyorsan engedett, hogy egyetlen mozdulattal kapta le az ajtóról és viharzott be vele a nappaliba. A régi bőröndök fölé hajolt és elmélyülten tanulmányozta az ott talált piros-fehér fürdőruha fazonját.

 

Régi ház volt. Magas és mély, ahogy magában hívta az ilyet. A deja vu úgy lengte körül, mint valami feromonos parfüm, kikerülhetetlenül. Gyakorlott hegymászó módjára küzdötte át magát a romokon, miközben minden résbe bevilágított és hallgatózott. 

Akkor is ezt csinálta. Akkor is jelentkezett önkéntesnek, mert semmi mással nem tudta egy percre sem lecsillapítani háborgó lelkét. Túlélőket kell keresnie, és túlélőket kell találnia. Akkoriban talált is, és ez némiképpen oldotta pár percre az iszonyatot. Most azonban senkit nem talált. Sem ő, sem az alakulatánál bárki. Csak romok, és hullák. Vagy hullák sem. Egy blúz kandikált ki egy kőtömb alól. Szakadt, kissé megpörkölődött is.  Csíkos. Egy régi nyár jutott eszébe, amikor ilyen csíkosba öltöztek a lányok, és kóláztak a kerthelységben estig.