Végigment az egész lakáson. Aprólékosan megnézte az összes zugot, leellenőrizte a függöny redőit és a ládára is felszállt, ahogy Berger szokta mondani. Nem talált semmit. A jelenlét követte őt végig a szobákon. Nagy ház, nagy lakás, nagy ego.
– Minek nektek ekkora lakás? Mondogatta Bluemo’ mikor megvették – Itt kergetőztök ketten 300 négyzetméteren. Nyithatnátok óvodát vagy egy exkluzív bárt legalább. Ekkora helyen nem lehet otthon lenni.
Most a jelenléttel a sarkában végül nem maradt más, mint leülni a mértani középpontba, meditációs ülésbe és mantrázni az egyetlen szöveget, ami elűzte a pánikot:
Látomás vagyok,
szürke köd.
Hatalmas vagyok,
felhő, zivatar.
Ki messziről jön nem lát,
ki itt van már, nem akar.
Nagymama tanította otthon, mikor kicsi volt és nagyon félt a sötétben. Itt ugyan nincs sötét, és nem valószínű, hogy bárki ártani akarna neki, de a jelenlét mindig ijesztő, és mint ismeretlen erő félelmetes is. Régen azt hitte holtak szelleme. Aztán hogy démonok azok. Aztán hallucinációnak tartotta. Most már tudja, hogy nem evilági dolog, és nem is holtak szelleme, és nem is démon. Sokkal hatalmasabb dolog ezeknél. Azt is tudta már, hogy nem vele van dolga ilyenkor, csak ő valamiért érzékeli a közelségét.
Berger végül hazaért. Hosszan ölelte ott a földön ülve, mire teljesen megnyugodott. Berger végtelen belső békéje, és nagy termete, mindent megoldó békéje jelentette a biztonságot. Nagy sokára aztán, a díszkivilágított hálóban elaludt. Berger reggelig dolgozott és egyúttal vigyázta az álmát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése