Almákkal rakta tele az ablakpárkányt. Sorban a hatalmas gyümölcsöket. Annyira illatos lett tőlük a lakás, hogy kénytelen volt teát főzni. A vékony narancsszínű függönyön át is vakító volt a Nap. Hátradőlt a konyhaszéken. Lábát a szembeni székre rakta és elmerült ebben a békében.
Almák gurultak a lába elé, ahogy a törmelékek között téblábolt. A keresőkutyák jelzéseket vakkantottak. Halottak a romok alatt, százával.
– Almák. Vagy ötkilónyi alma. Hogy maradhatott épen ennyi alma? A kutya megáll, jelez. Orra egy centire a betontól, és önkéntelenül is kaparint egyet-egyet. – A repedéseken át úgy száll fel a szag, hogy még ő maga is érzi. Égett hús. A kutya viselkedéséből ítélve, égett emberi hús. Tányérnyi piros jelzést fúj oda a betonra és menne is tovább. – De az almák … az almákat nem kéne itt hagyni. Mondták, hogy minden furcsa dolgot szedjenek össze. Még hullazsákokhoz hasonló fekete kukazsákokat is hagytak. Almák. – Végül a nyüszkölő (nyűszítő) kutya ellenére összeszedte az almákat. Este leadta az őrsön miközben fél szemével a híreket nézte. Kívül volt. Valahol egészen kívül ezen. Az almákra gondolt folyton, az illatos meg sem ütődött almákra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése