Egy villanás volt. Ült a tanteremben a behasító napfényben. Vakította a papír fehérsége és fogalma nem volt a tételről, amit húzott. A szíve tele volt életörömmel és vadsággal. A testében az adrenalin és a ferromonok fogócskáztak. Mellette Maurice ült, azzal az elképesztő húsos ajkával és ugyanolyan húsos fenekével. A haja is olyan göndör volt, mint a szempillája. Apró hegyes fogai közt kidugta a nyelvét egy picit, miközben írt.
Jerome előző delőtt a kertben hasalt, fején hatalmas szombréró, mellette eper és limonáré. Tanulni próbált, de nem ment. Bluemo’ lement fagyizni a Litee-i lányokkal. A nővére még mindig macskajajjal heverészett az árnyékban. Néha nyögött egyet. Jerome olvasni próbált, majd emlékezni az olvasottakra, de képtelen volt. Végül feladta és, úgy ahogy volt, mezítláb, fürdőgatyában és szombréróban Bluemo’-ék után futott a fagyizóba.
Meglepetésére a bátyja egyedül ült egy félreeső árnyékos asztalnál és egy füzetbe írogatott. Lányok sehol. Ráadásul éppúgy meglepődött Jerome ottlétén, mint ő Bluemo’ egyedüllétén.
– Na mi az? Nem megy? – mosolyodott rá a füzetből felnézve.
– Nem. Semmi kedvem ehhez, és képtelen vagyok odafigyelni, annyi más van ami élő, valós dolog ami sokkal izgatóbb és pezsdítőbb és valóságosabb, mint a hülye könyvek meg jegyzetek.
– Olyan vagy, mint egy kiskamasz! – nevetett fel a bátyja. – Így nem fogsz egyről a kettőre jutni. Van eszed, használd azt is. Nem elég a kisportolt szexi test, hidd el. Sokkal több van a világban, amiről tudni érdemes, mint az, amit a szemed, a szád vagy a pöcsöd elér – vigyorgott tovább. – Milyen fagyit kérsz?
– Abban a sorrendben jó lesz, ahogy a pultban vannak … – majd a brutális 12 gombócos kelyhet maga elé véve kimondta végre. – Mindig csak utalgattok Bergerrel mindenféle ilyen elvont szarságokra, de sosem mondasz ki semmit konkrétan. Mint valami elcseszett fekete Buddha. Tedd meg most. Mondd el azt a sokat, amit tudsz. Szépen világosan, érthetően, hogy a hülye kis öcsikéd is megértse. – Hogy nyomatékot adjon mondandójának középen harapta ketté a rolettit, így most mint egy rémült rozmár nézett szembe a testvére döbbent tekintetével.
Bluemo’ –nak szüksége volt pár másodpercre, hogy összeszedje magát.
– Minden dolognak van egy saját mintája, ahogy a verebek vagy a kavicsok között sincs két egyforma. Minden dolognak egyedisége van, legyen élő vagy holt dolog, látható vagy sem, mindegy milyen halmazállapotú anyagi vagy energia nemű. Ez az egyik dolog amit érzek, látok, ismerek. Akarod hallani a többit is?
– Mühüm – pislogott Jerome, de magában csóválta a fejét: olyan vagy – gondolta –, mint Rachel mikor először fogta fel a Tóra egy részét. Rögtön mindent érteni vélt, és nagy komolyan magyarázta is.
– Ez izgalmas persze, de sokkal izgalmasabb, hogy a dolgokat egymásba bírom alakítani – folytatta a bátyja. – Persze, látszik a mintázatukon, hogy mik voltak eredetileg, de át tudom rajzolni őket, így … így egy kis ideig valami mássá tudom változtatni őket.
– Egy kiadós dugás már rád férne!
Bluemo’-n volt s csóválás sora, majd kivette az utolsó rolettit a kehelyből és beledöfte a puncsgombócba. Felnézett egy kaján mosollyal és intett Jerome-nak, hogy kóstolja meg. Karamellás csoki íze volt. Jerome csak lapátolta a fejébe a fagyit. Nem tudta mit mondhatna. Kicsi koruk óta voltak fura dolgaik – neki magának talán kevésbé izgalmasak, de ez nézőpont kérdése –, de egymás felé, egymásnak nagyon ritkán használták ezeket a képességeket. Sokszor kellett fájdalmas árat fizetniük egy-egy merész ötletért.
– Mit iszol? Melange-ot? – emelte fel a bátyja csészéjét. Beleszagolt és visszatette. – Fincsi lehet.
Ahogy a testvére gyanakodva felemelte a csészét úgy terült el a fagyis mosoly az ő arcán. Bluemo’ beleszagolt és elnevette magát. Halkan bele a csészébe inkább, mintsem hangosan felröhögve. Mikor aztán összeszedte magát, cinkosan nézett vissza Jeromera.
– Disznó dolog volt ez, hallod. Anna nekem is megvolt, de annyira nem volt jó, hogy a parfümjével illatosított kávét igyak.
– Nem volt jó? Azt hittem rajongsz érte.
– Bizonyos részeim rajongnak, más részeim kerülik.
– Pedig ahogy apát meggyőzted a minap, hogy fektesse a pénzét olajos tóparti nyaralókba, ami majd két év múlva, tessék, hatszorosát érik… Szóval Anna is biztos hajlítható… khm… meggyőzhető.
– Le akarsz érettségizni?
– Persze, hogy le!
– Akkor tégy meg nekem valamit.
– Üzleteljünk, tesó! Halljam az ajánlatot.
– Eljössz velem ma egy találkozóra, és jól megnézed a fickót. Ha meglátod a baját, pláne ha el is múlasztod, segítek megtanulni azt a sok adatot.
– Oké. Megihatom a kávéd?
Aztán ott ült másnap a padban, előtte a lap – amit nem is látott a betűző fényben –, és olyan elképesztő élményben volt része, amiben csak nagyon keveseknek. Ott volt a fejében minden, de minden, amit a bátyja tudott. A testvére írta az ő kezével a dolgozatot. Hallotta a formálódó gondolatait, engedte, hogy használja a testét. Egyek voltak, egy test, de mégis külön-külön ők ketten. Olyan elfogadás volt ez, amire születése óta vágyott. A testvére része akart lenni, az életéé, a tudásáé is. Ő volt a példaképe és a vezére is.
Az a vizsgája ötös lett. A fickónak pedig hererákja volt előző délután. A bátyja apró biccentésére ő elintézte, hogy a rák visszavonuljon. Meggyógyított valakit, aki nem tudta, aki nem is sejtette, hogy lehet ilyet. Persze nem ment könnyen, és másnapra ki is hullott Jerome összes haja. Persze előadta, hogy nyáron jobb a kopasz, de abban mind egyetértettek, hogy nem áll jól neki.
Nagyon ritkán kerültek ilyen közelségbe. Szinte csak olyankor, ha tes-tőrként állt a bátyja mellett, és mindig jól is csinálta. Sosem volt éles, veszélyes helyzet, de ő büszke volt, hogy a bátyja rábízza az életét. Gondolkodás és bármi kétség nélkül. Rá, az ügyefogyott kisöcsre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése