Könnyen indult. Maguktól jöttek. Először tornaöltözőkben menzesz idején, később koliszobákban IKEA-s tálcán. Később inkább szőnyegen, hogy legyen hely hozzá, ha esetleg a 72 lap mindegyike sorba kíván állni. Ritkán ugyan, de az is előfordult, hogy piknik közben, harsogó vakító nyári délután.
A kártyavetés játékos dolog. Nincs súlya, mondják. A Tarot egy kicsit nehezebb azért, mint a cigánykártyák, vagy más népi jövendölések. Mondjuk annyira más, mint pillecukor és a chilis csoki torta. Kivéve az ő kezében. Mert akkor, ha érdekli őt magát is a kérdés, a kártya átváltozik, és mint kirakós játék elemei, pontosan illeszkednek egymáshoz. Jelentésük nem kialakul, nem megtanult jelentéstömegek illesztgetése lesz, amit ő igyekszik a kérdéssel kapcsolatba hozni. Nem. Világos, egyszerű, szinte szó szerint ott van. Nem is tudna mást gondolni, hiszen ezek így és ezt, csakis ezt jelentik.
Ó ha tudnák mennyire nem játék, mennyire nem pillecukor.
Csak a mardosó kétség ne lenne, hogy jó-e ez így? Hogy szabad-e ezt csinálni?
Vajon valóban benne van a sorsukban, hogy ezekre a kérdésekre instant megkapják a választ? Hogy vigyázzon mindig, nagyon vigyázzon, nehogy elfogadjon bármit is érte.
Magának, magáról pedig még álmában sem kérdez. Soha.
Ó az álmok. Azok hátborzongató, rövid villanások az elalvás pillanatában. Ahogy elfordul vele az asztal, rajta a lapokkal. Ahogy lebeg ott, ahol már nem az anyagi világ szabályai játszanak, és mégse látja, nem látja sosem. Tudja a nyelvet, beszéli, érti. Kérdez és felelnek. De mi végre? Az álmok, mint a batyu a vállán, ahogy a Bolond elindul. Ezek az álmok olyanok, mint a batyu csomóján átsejlő kincsek, amik vele vannak, de fogalma sincs róluk, mégsem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése