Emily naplója

" … És vésd jól az eszedbe kislányom, hogy a naplók sosem akkor fontosak, amikor íródnak, hanem amikor évek múltán elolvassa őket valaki.”

 

“ … Három füzet. Három nem túl vastag, vászonkötésű könyvecske, szép összefogó pánttal. Csinos sötétzöld, tudor-mintás lányregénynek látszik. Egy nyomdásztól vette az üres füzeteket Jonathan Pallerd tanító, Emily 10. születésnapjára.  Pallerd irodalmat és történelmet valamint görögöt és latint tanított Emilynek. Ekkor már rég nem a havas északi vidékeken éltek. De mivel Emilynek romantikus ábrándjai voltak a skandináv óhazáról, így a valós angol helységneveket következetesen kicserélte svéd helységnevekre. Kétéves sem volt mikor Londonba költöztek, diplomáciai feladatokat ellátó atyjával, és folytonos migrénrohamokkal küzdő anyjával. Nem létező gyökereket teremtett újra ezzel a naplóval, svédül, Angliában. Pallerd messzemenőkig támogatta Emily svéd gyökereit kutató és újraélesztő törekvéseit. Az ő családfakutatásai nyomán vette fel Emily a férjezett nevéül a Kerstin nevet, egykori felmenője után. Kerstin Laarson egyike azon egyöntetűen boszorkánynak kikiáltott gyógyítóknak, akiket a Vaaraum-Sedtte titkos szövetsége kimentett az inkvizíció markából.

Emily a Korell fiúval való romantikus kalandjai megkezdésével abba is hagyja a naplóírást. A füzetek a szekreterébe kerültek és ott vártak közel 40 évig. Ott vészelték át férje, Marcus Roy-Howard halálát, az azt követő évben, a kastély jelentős részét elpusztító tüzet és a pénzhiány miatt hosszan elnyúló renoválási időszakot. Ebben a 12 évben a szekreter egy toronyszobában állt, ami egyben a hálója és könyvtára is volt Emilynek. Akkoriban kaptak lábra az őt, mint boszorkányt, vagy alkimistát taglaló mendemondák. Végül mindkét fia megnősült és így a szinte kiürült kastélyban Emily gyakorlatilag kifakult az élők sorából. Barátnői, az a kevés, aki merte a bátorságot venni, hogy a barátnőjének nevezze magát, kifejezetten fakó, vértelen nőnek tartották. Érdekes módon a naplók ennek ellentmondanak, és az a valóban nem szemet szúró tény is, hogy – bár anyagi helyzete nem engedte meg, mégis – komoly tárgyi hagyatékot örököltek a fiai, valamint egy Rose Olle nevű nő, aki egy svéd kisnemes felesége volt akkoriban, ám az örökség kézhezvételét követően zárdába vonult Kariskona szigetén. 

 

A napló a rendház átköltöztetésekor került elő, mint a nővérek személyes tárgyainak egyike. Rose ekkor már 70 éve halott volt, a naplók azonban a hagyaték számos egyéb tárgyával együtt sértetlenül lapultak négy, virágmintás ládában. A ládákat egy Svéd üzletember vette magához, az az úr, akinek jelentős adományai fedezték a rendház költözését, és gazdasági önellátóvá válásához szükséges tárgyi háttér biztosítását. Rose Olle unokája, Margaret Mileskanh a vállalkozó egyik aukcióján vette meg a ládákat, azok állítólagos maradéktalan tartalmával együtt. Anélkül tette ezt, hogy tudta volna, hogy gyakorlatilag saját örökségét vásárolja meg, puszta kedvtelésből. Ma már tudjuk, hogy a ládákból addigra a vagyonokat érő bibliák és a teljes nemesi páncélzat eltűnt, valamint nyomtalanul elveszett egy 60 darabos velencei pohár és porcelánkészlet, melyet Emily nászajándékba kapott akkor még gazdag és befolyásos apjától. Maradtak benne azonban nemesi és keresztlevelek. 

 

Margaret ekkor már házas volt. Három leány büszke és keményfejű anyja, aki nehézségek nélkül elvezet egy 200 embert foglalkoztató varrodát, míg férje igyekszik politikamentes ám nagytételű megrendeléseket szerezni Európa szerte. Komolyan fontolgatják az áttelepülést New Yorkba. A háború megkönnyíti a döntést és így a szűkebb család teljes ingó vagyonával átköltözik a tengerentúlra. Jellemző a család anyagi helyzetére, és a kor kiszámíthatatlanságára, hogy két rekeszt bérelnek a North Star óceánjárón holmijaik tárolására, de az alig 5 hét múlva esedékes induláskor csupán egyet tudnak feltölteni csomagjaikkal*.

 

Margaret Milenskanh műgyűjtői tevékenységéről, csődjeiről és ma is tartó hatásáról a svéd műkincskezelésben később külön ejtünk szót, e könyv 14. és 33. fejezeteiben …

 

* A North Star rekeszmérete megközelítőleg akkora, mint manapság egy sztenderd konténer mérete."

 

– részlet Berten Gillenhark Üres múzeumok – Gazdag magánházak című könyvéből