1999 - Párizs - Lucy

Próbált kikeveredni a párnák és takarók kuszaságából. Megállt az ágy mellett a franciaerkély nyitott ajtajában. A függönyt finoman mozgatta mellette a szél. Minden sejtje külön újongott. Berger még mélyen aludt. A takarók kusza halmából egy-egy végtagja kandikált ki. Lucy hagyta végtelenné nyúlni ezt a percet. A másik szobában Bluemo’ gyakorolta fáradhatatlanul ugyanazt a dallamot. A basszusgitár halk dünnyögése meghitt volt és otthonos. A kávéfőző már melegedett, a pirítósok bekészítve. Pont ilyen életről álmodott, mikor Párizsba jött. Egy ilyen társra, ilyen barátokra, ilyen életre.

Olyan régen nem érezte azt a fenyegető jelenlétet, hogy szinte a létezéséről is megfeletkezett. Ha eszébe is jutott valami gyerekkori emlék kapcsán, hajlamos volt gyermeki túlérzékenységnek tartani. Este a koncerten azonban Berger úgy botlott meg valami kábelben, hogy leesett a színpadról, fejjel rá a közönségre. Lucy persze azonnal felugrott a doboktól, Bluemo’ a mikrofonba kiálltotta, hogy Jerome jöjjön oda. Lucy valahol a tudata peremén értetlenkedett is hogy miért nem orvosért kiállt. Jerome az első sorban szokott ugrálni. Most is ott volt a közelben. Beállt a mozdulatlanul fekvő srác fölé és nem engedte hanyatt fordítani. Gondosan végigtapogatta a hátát és a nyakát. Finoman kihúzta a szaxofon darabjait az egyre terjedő vértócsából. Végül óvatosan hanyatt fordították Bergert. Úgy álltak a testvérek, hogy a lehető legkevesebb látszódott Bergerből a körben állók számára. Majd Jerome felnézett a színpadra, ahol Lucy állt és picit mosolyogva aprót biccentett.

Lucy a kórházban nyerte csak vissza a józanságát, és emlékezett vissza Jerome arcára. Nem volt más magyarázat, mégis fel kellett tennie a kérdést:
– Te mentetted meg, igaz? Te is tudsz ilyen fura dolgokat, mint mi, ugye?
Jerome letette a rostos levet az éjjeliszekrényre és megpaskolta az alvó Berger vállát.
– Ébresztő lustaság. Valaki nagyon vár már itt téged.
Berger hunyorogva lesett oldalra. Lucy pedig azonnal elfelejtette a kérdéseit. Mindegy is. Látta az esést, látta a hangszert belefúródni az arcába, mindent látott. Most azonban nem volt nyoma hegnek, nem volt semmi jele annak, amit ő látott. Ahogy nézte és ujjaival finoman cirmolta Berger mosolygós arcát, a háta mögött kinyújtózott a régen nem látott jelenlét, és fagyával, kendőzetlen rombolási vágyával jéggé dermesztette Lucy ereiben a vért.