2009. április 2., csütörtök

Chaterina Zichenbach

Három nap alatt megjárta a New York – Washington utat oda-vissza-oda. Közben azonosította 49 volt kollegáját, megírta a jelentést James Lee-ről, és miután letette a kisbőröndjét egy belvárosi motelban, elkezdte megmozgatni a szálakat a megkeresendő személlyel kapcsolatban. Nem tűnt nehéznek, hiszen nyomkövetőt is raktak rá. A cím, amit mutatott egy belvárosi cím. Chaterina a rend kedvéért kért egy ügynököt biztosításnak, és ráfrissített a gépén tárolt adatbázisra. Adatok nem változtak a célszemélyről, de az utolsó megnyitás dátuma jó pár dokumentumon megváltozott. Chaterina biztos volt benne, hogy valaki nagyon komolyan kutat, és valószínűleg saját szakállra, ez után az ember után.
Kis nyomozás után egy technikustól megtudta, hogy egy helyi FBI ügynök, bizonyos Andrew Rolf töltött egy napot megszállottként, hogy megtalálja ezt a franciát. Chaterina egy hirtelen ötlettől vezérelve bemenet Rolfhoz az irodájába. Aki kezdetben ellenállt, de végül két kávé és egy csokornyi szúrós tekintet után sikerült kiderítenie miért is kereste annyira ez az ügynök, azt az embert akit állambiztonságiak ennyire óvatosan és nemhivatalos módszerekkel erősen megtámogatva mernek csak felkeresni. Végül abban maradtak, ha Chaterina rábírja a franciát, hogy vegyen részt abban a kísérletben, amit előkészítettek számára, ő indulás előtt biztosít Rolfnak két órát, hogy beszélhessenek.
Chaterina biztos volt a dolgában elmegy a címre, beszél ezzel az igen jól nevelt és megnyerő franciával, és másnap este már újra Washingtonban lehet. Nem tudta pontosan miért olyan fontos a francia, hogy nélküle nem kezdik el, de nem is kellett tudnia. Elegendő volt annyi, hogy ez az ember tudós és politikus egyszerre, méghozzá a véresszájú környezetvédő fajtából. Eszközökben nem válogat, és bár ember vagy bármely élőlény életében kárt nem tett, de sem államok, sem egyezmények, sem szabályzatok nem állják útját.
Főnöke úgy fogalmazott, hogy ami a fickó fejében van, az a legnagyobb áldás az emberiségnek, de csak akkor, ha a mi oldalunkon áll. Ha nem jön vele ma, akkor nem állnak egy oldalon. Chaterinanak azt kellett megértetnie nyomatékosan ezzel az emberrel, hogy ha nem jön vele, kénytelen lesz likvidálni. Nem ölt sokszor, de a hazájáért képes volt erre. Abban is biztos volt, hogy a főnökei tudják mit csinálnak, és abban is, hogy bátran bízhat a megérzéseiben, ha erre a kerülne sor, ahogy eddig is.

Végül autóba szállt és elment a megadott címre. Kora délután volt. Nyári meleg. A ház egy parkra nézett, kovácsoltvas kapurács és régi gombos kapucsengő. A lakás tulajdonosa könnyedén beengedte, bár elmondta kétszer is, hogy Monsieur Bleumont lepihent. Így nem fogad látogatókat. Fent a lakásban aztán egy kisebb gyülekezetnyi ember fogadta. Smith ügynököt a nyitott ajtóban hagyta, és csak ő lépett be. Sercegett az egész lakás. Ahogy körbenézett meglátta azt a nőt. AZT a nőt az iskolából. Összerándult a gyomra az emléktől. Ritkán hibázott, de akkor nagyot. és ez a nő ott volt, látta, és tudta hogy ő rontotta el.
A beidegződéseknek azonban nagy hatalma van, gyakorlatilag abban a pillanatban, ahogy belépett végigsöpört a szobán a tudatával. Senkit sem hagyott ki. Tudta hányan vannak, mire figyelnek, hova néznek és hogy ijedtek-e vagy nyugodtak.
Bleumont nem volt sehol.
Miss Larsonal kicsit huzakodtak, hogy hol is van a francia, végül egy újabb ellenőrző elme turkászással kiderítette, hogy baj van. Az is világossá vált, és számára rendkívül rémisztővé téve a helyzetet, hogy ezek az emberek itt a szobában hasonló, vagy sokkal nagyobb potenciállal megáldott személyek, mint ő. Pedig abban, amihez értett, ő maga is legendásan jó volt.
Reszkettek a térdei. Az járt a fejében, hogy milyen hihetetlen vékony a jég, amin jár. Hogy mennyire vigyáznia kell magára, nehogy ellene forduljanak. Szerencsére akkor még mindenki passzívan állt hozzá.
A másik szobában ott feküdt az embere. Nagyobb volt mint gondolta, de beesettebb és fakóbb. Leginkább halottnak tűnt, pedig lélegzett. Oda gyűltek mind az ágy köré. Chaterina elkezdte keresni a férfi elméjét. Egyre mélyebbre és mélyebbre túrt, de az nem volt sehol. Aztán nagy nehezen talált egy pókfonálnyi szálat, ami, mint valami elképesztő acélsodrony kapcsolta a testhez a tudatot. De a tudat a szál végén kilométerekre, eonokra volt. Elképzelni sem tudta hogyan hozhatná vissza.
Megdörzsölte a szemét, és  ránézett Ritára és megtette azt a javaslatot, amit alig negyed órája az élete árán sem tett volna:
– Próbáljuk meg visszahozni együtt. És hogy bizonyítsam szándékaimat, lépj be hozzám te.
Rita csak egy pillanatig vacillált és már jött is. Hűs patakvíz, életerő és tisztaság, kitartóan utat törő ősi erő. Chaterina soha nem tapasztalt ilyen nyers, zabolázatlan 
erőt. Közben pedig érezte, hogy ez az erő mégis meghajlik a nő akaratának, olyan természetesen és könnyedén, mintha eleve erre rendeltetett volna.
Összekapaszkodtak és elindultak a szál mentén.

A szál végén ott volt a Hegy. A Hegy lábánál egy középkori páncélos lovag összeroncsolódott maradványai. Testrészek, zsigerek széttrancsírozva hevertek páncéldarabok és rongyok között. A Hegy sötét volt és fenyegető. Catherina pedig annyira félt, mint még életében soha.  A Hegy megmozdult és egy hatalmas izzószemű sárkányfej lendült feléjük. Tüze úgy söpört végig rajtuk, hogy azt hitte nem éli túl. Rita feltartotta a kezét és úgy kiáltott a sárkányra:
– Mi vagyunk, Bluemo’, mi vagyunk! Kiviszünk innen.
A sárkány fujtatott egyet. Hatalmas teste nem moccant csak a fej szimatolta körül őket. Végül alig pár centire állapodott meg Rita előtt, és bár súgni próbálta mondandóját, az úgy dübörgött mint orkán.
– Mit mondott a kártya?
Rita pedig elmondta neki. Chaterinát a jeges rémület fogta egyre szorosabban. Nem hallotta a választ. Kapaszkodott a kettőjüket összefogó kapcsolatba, és tudta, hogy az élete múlik ezen. A sárkány most őfelé fordult, és már ott is lebegett a két izzó szem betöltve az ügynöknő látóterét, elméjét és akaratát.
– Ő velünk van! – kiáltotta Rita. Ekkor azonban a sötét szegletekből és téren kívüli helyekről három másik Rita és Chaterina bukkant fel, és mind azt bizonygatta, hogy ő az igazi.
– Vigyük már! – sikított fel Chaterina. A rántása, a kifelé törekvése nem volt elég.  Kevesen voltak. Rita magával hozta Jeromot, de csak így, végszükség esetén merte átengedni a kapcsolaton. Az amúgy is atletikus afro férfi, ideát egy törzsi harcos alakjában is egészen eltörpült a sárkány mellett. Ahogy megállt a két nő között kihúzva magát, és szembenézve a bármivel ami jöhet, olyan otthonos magabiztosság áradt szét belőle, hogy Chaterina pánikja is egy cseppet alábbhagyott.
Tudta mi ez a hely. Tudta, hogy ez az őrület olyan bugyra, ahonnan nem lehet visszatérni. Az hogy Bleumontnak megmaradt az a pókfonálnyi kapcsolata az igazi valósággal, vagy azt bizonyítja, hogy nem ő intézte maga köré ezt a paradox zárványt, vagy azt, hogy olyan erős és hatalmas, hogy Chaterinának balgaság lenne bármivel is fenyegetőznie, ha az nem akar vele tartani. Bár sárkány volt a formája és bár fenyegetően lépett fel, Chaterina agyáig eljutott az is, hogy ez a lény ősibb és természetesebb valami, mint ő maga. Tisztább és valódibb, mint reméli, és valami olyan világot képvisel, amihez Chaterina jobban vonzódik, mint a saját világához.
 
Amikor a Hegy észrevette Jerome-ot, úgy kushadt le mint megfáradt, nagytestű juhászkutya, amikor a gazdája hazaér. Leengedte a fejét, becsukta a szemét. Azzal a békével, hogy most már baj nem lehet. Minden rendben lesz, mert itt van ez a harcos. Jerome felpattant a Hegy gerincére és pillanatok alatt lekaszabolta az ál Ritákat és Chaterinakat. Aztán közös erővel indultak volna kifelé… a Hegy mögött felkelt a Nap… vagy valami, ami fényes volt és meleg. Ezernyi vérszívó emelkedett fel, és csapott le rájuk. A Hegyet repülő körfűrészre emlékeztető szellemek szabdalták. Indák tekeredtek rájuk és húzták őket vissza.
Chaterinán elömlött az életét féltő  apró lények végső pánikja. Kapott bármi után, keze és feje egyszerre lendült, és nyúlt, és kapaszkodott bármibe, amit ért… és akkor, egy pillant alatt fogást talált. Mint fuldoklót úgy emelte ki egy erős kar ebből a pokolból.

Ziháltak, leizzadtak, remegtek. Ő összehányta a padlót maga mellett, és képtelen volt felemelkedni. Zokogott,  kétségbe volt esve. Nem fogja tudni elvinni Bleumont-t, ha az nem akar vele menni, pedig ez volt alapvetően a dolga, a meggyőzés. És meg kell értse, hogy ki ez az ember egyáltalán? Mi ez a csoport? Miért érzi úgy, hogy valami nagyon fontos kerülte el a figyelmét most is, ahogy az elmúlt tizensok évben minden nap?
És ami a legfontosabb: vajon ő maga jó oldalon áll-e?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése