Harmadszorra sikerült csak beloggolnia. Ez az új tűzfal úgy védte a bázis agyát, mint egy felbőszített anyatigris a kölykeit. El is határozta, hogy minden bajtársiassága ellenére írni fog egy feljegyzést a túlbiztosításról a Boardra. Mert az, hogy ő sem képes bejutni, akinek érvényes jelszava van, ez némiképpen túlzás. Kilencedik éve dolgozott a Zónában, ötöt a Hope-on, előtte a Paradise Cityben, de lassan a protokollok több időt vettek igénybe, mint az érdemi munka.
A Hope kabinjait kellett élhetővé tennie mindenféle érzékelők és önjavító rendszerek tervezésével. Ellentétben a többi programozóval ő egy-egy feladat ellenőrzését is maga végezte. Finombeállításokat végzett manuálisan a cellákon, és kipróbálta saját magán a funkciókat. Sokkal inkább érezte magát gépésznek, mint programozónak, de a mai kor gépei mindkét szakma ismeretét megkívánták, így ő meg is tanult programozni. Igen. Ilyen magas szinten.
A csoport, akikkel a feladatokon osztozott, hasonló fanatikusokból állt. Itt éltek a sivatagban, az űrkutatási központban. Egymás között házasodtak, és itt temették el őket a bázis melletti kis temetőben. Mint a történelem folyamán mindig is, a kutatók és úttörők könnyen haltak. Itt sem ment ez másként. Váratlan hibák léphettek fel bármikor az építés folyamán és akár a sokszáz tesztóra után is, éles bevetés közben. Zion veteránnak számított, hiszen az ő szülei is már az űrkutatásban dolgoztak. Igaz akkor még sem Paradise City sem a Hope zóna nem létezett, mégis rengeteg ember dolgozott ilyen fejlesztéseken. Gyakorlatilag a világ többi részétől önkéntesen elvonulva tevékenykedtek.
Zion leellenőrizte a többiek munkáját is programozási oldalról. Kijavított pár formai eltérést, csak hogy az esetleges javításnál könnyen megtalálja bárki, amit keres, aztán kicsatlakozott és lement a Gépházba. A beléptetőrendszer szerint ugyan dolgozott bent négy szerelő, akik nem jeleztek sem hibát sem veszélyt, a kapu mégis valósidejű hadmozdulatra való hivatkozással nem nyílt ki.
Zion visszarohant a konzolterembe és belépett programoldalról. A grafikus megjelenítő szépen kirajzolta a Hope nagyobb elemeit. Sejtes szerkezetű hatalmas komplexumot. Dokkokkal és lakóegységekkel, közös termekkel és mentőkabinokkal, ökozónával, tápanyagtermelőkkel és a levegőgyárral. Körülötte a Léna köd, távolabb a Föld, és valahol mögötte a Hold. A riasztás valahonnan a Hold irányából a Föld túloldaláról jött. Röppályát tekintve valóban egyenesen a Hopeba ütközik az a valami, ha ideér.
– Metor lenne? Ilyen íven? Kizárt – morfondírozott magában –, vagy esetleg a Kínaiak? Eddig mindig szóltak, igaz pontosan az indítás percében, de szóltak. Ez az izé pedig már percek óta jön. Hm.
A vészjelzés ekkorra már az egész zónában villogott. Biztonságiak és katonák siettek a folyosókon. Zion felpörgött. Technikusoknak osztogatott parancsokat és paramétereket adott meg Hopenak, hogy ha kitérni nem is tud, de meg tudja semmisíteni ezt a fenyegető micsodát. Közben befutott az elemzés. Egy komplett minivilág szabadult el. Valakinek a privát szférája. Zion szemöldöke az orra fölött összetalálkozott.
– Micsoda pazarlás, ha valaki ennyi erőforrást a saját kényelmére fordít… bah!… és egyáltalán, ki csinálhatta meg neki? – Morgott magában. Zion szerint a legjobb mérnökök és feltalálók itt dolgoztak. Vagy ha nem itt, akkor Kínában. Az oroszok zsenijei elvakultabbak voltak még a Kínaiaknál is. Ők biztos nem korrumpálódnak egy ilyen projectbe. Egy kínai vezető lehetett volna még, de a közben befutó adattenger, ahogy a grafikus elemzés mutatja, egészen biztosan angol nyelvű tulajdonosra utal.
Zion közben zanzásítottan jelentést tett és meg is kapta a parancsot, hogy fogja be az elszabadult világot, és mérje fel, hogy miből nyeri az energiáját, és amit lehet, hasznosítson a Hopeon.
Zion pedig neki kezdett. A vonónyalábok finoman fékezték a buborékforma minivilágot: egy hegylánc által körbefogott völgy, patakkal, rétekkel és erdővel. Az egyik szegletben kockaforma üveg-acél ház. A technikusa fejcsóválva értesítette, hogy még a teraszajtó is nyitva van.
Zionnak egyre kevésbé tetszett a dolog. Persze be tudják építeni, kellemes lesz a Hopeon is egy ilyen hely. Kicsit megborítja a terveket és a szimmetriát, de majd megoldják ezt is valahogy. Ami aggasztotta, az a minivilághoz kötött kis utánfutó volt. Egy sötét lyuk, egy fenyegető feneketlen mélység, amit a gépeik egyszerűen nem tudtak analizálni.
Látott már pár ilyet, de azok lebegtek csak, és zsugorodtak. Pár órát vagy maximum egy hetet éltek, aztán elenyésztek. Pontosabban észlelhetetlen ponttá zsugorodtak össze. Ez azonban összeköttetésben állt az elszabadult minivilággal, és még csak nem is zsugorodott.
Leállította a vonónyalábokat és fixálta a Hope és a minivilág közötti távolságot. A vezető mérnök odaült mellé, és kisvártatva egy tiszt is csatlakozott. A mérnök szerint meg kellene szondázni. A tiszt szerint meg kellene semmisíteni az egészet. Ki tudja milyen relytett csapdák, fertőzések lapulnak benne. Zion csak rágta a szája szélét, mint aki ott sincs.
– Nem láttunk ilyet. Meg kell vizsgál. A szonda egy valami dolog, mert az adatot fog küldeni, de nem fogjuk tudni mi a működés, csak azt amit végén csinál… Egy befogott lyuk izgalmas és nagy sok információ meg kérdés. Lehet tud ez is zsugorodás, csak lassan. Van idő nézni, bemenni, kijönni. Hm?
A másik kettő tágra meredt szemmel nézett. Végül a mérnök mondta ki.
– Bemenni? Senki nem akar bemenni, Hagakhanov, senki a világon nem megy be egy ilyen lyukba.
– Akkor nem tud sosem mi ez – bólogatott Zion. – Nekem mindegy. Beépít amit lehet. Lyukat akkor is le kell venni. Tudja, hogy vesz le lyuk kis világról? Én nem. Nem tud, mert nem tud mi a lyuk. Hm?
A mérnökön volt a bólogatás sora: – Akkor toborozzunk önkénteseket – mondta, és a tisztre nézett. Az bólintott, és elment. A mérnök mélyen Zion szemébe nézett: – Eszébe ne jusson odamenni Hagakhanov. magára sokkal nagyobb szükség van, semhogy valami hülye kutatóexpedícióban lelje halálát.
Zion hallgatott.
Négy óra múlva az önkéntesek egy Mephis típusu felderítőjárműben várták a kilövési parancsot. Zion a konzolteremben, becsatlakozva tartott velük. Egy órája még mindig azon puffogott, hogy nem engedték beszállni. Végül kiegyezett a virtuális jelenléttel. A kis kabin közelóvakodott a minivilág pereméhez. Egészen a Lyuk feltételezett széléig. A műszereik megbolondultak, mint rendesen, az ilyen lyukak vizsgálatánál. Zion kiélesedett figyelme minden apró rezdülést elraktározott. A szonda behatolt a lyukba. Zion leste az adatokat, a szeme, a füle volt a szonda. Élet van benne. Él, vagy van benne valaki. Mintha egy betonbunkerben kellene kideríteni, hogy vannak-e túlélők. Áthatolhatatlan. Zion állított a műszereken, belepiszkált a kódba, paramétereken javítgatott, ahogy élesedett a kép úgy vált egyre biztosabbá benne a felismerés. Ez egy börtön. Aki bent van, ki akar jönni. Semmi mást nem akar csak kijönni. És azért nem zsugorodik a lyuk és azért működik a minivilág, mert ennek a személynek az energiáiból táplálkozik.
Undorító, szentségtelen dolog volt ez. Szentségtelen akkor is, és itt is, ahol már bizonyosságot nyert isten kitalált mivolta. Zion mégis ezt a fogalmat használta magában. Mert ez fedte leginkább. Mélységes szánalmat érzett az iránt az ember iránt. Valószínűleg már csak egy roncs, kizsigerelt árnyéka valakinek, de annyi élet, vagy annyi elszánt élniakarás még ketyeg benne, ami elkeringeti a levegőt a minivilágon.
A szonda egyre gyorsabban kezdett pittyegni, így Ziopn utasította az önkénteseket, hogy hívják vissza a szondát. Az kiderült, hogy nincs bejárat, nincs rajta illesztés, nincs semmi, ami mentén könyedén kinyithatnák. Fala sincs igazán, így zsilipet sem tudnak ráilleszteni, de meg kell, hogy próbálják. Zion jelentést tett, és kiadta az utasításokat a többi programozónak. Mindenki lázasan dolgozott. Egy újabb óra múlva levágták a lyukat a minivilágról. Azt azonnal bevontatták egy dokkba a Hopera, a lyukat pedig hagyták lebegni. A két önkéntes a felderítőben már szkafanderben várta a parancsot, és most hogy megkapták elkezdtek kapcsolatot keresni a lyuk belsejében raboskodóval. Élőlény. Tudata, szelleme jelenléte van, teste nincs – állapította meg az egyikük. Zion egyre nyomorultabbul érezte magát. Egy kasztjabéli művelte ezt, egy olyan valaki, aki annyit tud legalább, mint ő. Nem sok ilyen létezik a világban.
Aztán gondolt egy merészet és nekivezette a szondát a lyuk feltételezett falának. Úgy csúszott bele, mint ha zselébe csúszna. Egyre lassult és lassult, végül nem haladt tovább, hiába erőltette. Zion az összes érzékelőt egy pontba fókuszálta és kiélesítette saját figyelmét a határokig. Amit látott nem hasonlított semmihez. Egy üres fekete térség, akkora, mint egy focipálya. Közepén valami otromba nagy élő lélegző izével, amiről mégis érezhető volt az emberi lét, és amit körbetáncolnak, marnak és rángatnak, tépnek és vagdosnak gigeri szörnyek.
Vagdalkozás és viaskodás nyomaival volt tele a tér, a már mozdulatlan hegynyi halom körül. Zion próbálta kivenni a formából vajon mi lehetet. Még élt. Még élt… Aztán meglátta a kijelzőn a mintázat elemzését. Minden dolog egyedi mintázatát itt is fel tudták fedni a gépei. Ember, aki ott fekszik, bárhogy is nézzen ki, ember. Méghozzá nem akárki. Zion keze annyira remegett az idegességtől, hogy alig bírta lefuttatni a keresést. A gép forgatta a homokórát, majd kidobta a mintázat tulajdonosának adatait.
Zion azonnal továbbküldte. Aztán csak ült a monitort bámulva. Nézte annak az embernek a szemét. Találkozott halállal itt rendszeresen. Ilyen lassú, kegyetlen halállal még nem. Emlékezett rá, hogy valaki egyszer egy ebédnél hosszan mesélt neki erről az emberről. Hogy milyen nehéz vele, és hogy milyen sokra mennének, ha hajlandó lenne idejönni és velük dolgozni. Nagy tudású elvakult fanatikus környezetvédő.
Sehogy sem tudtak átjutni a falon. Egyszerűen nem ment. – Még felrobbanthatják az egészet, meggyorsítva a véget a bent rekedt számára. – Zion nem akarta ezt, inkább szkafandert húzott, és ő maga ment ki, saját szemével látni, hogy ha valóban nincs remény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése