Tom biztonsági realmje - Bluemo' (II.)

Már majdnem elmúlt a rémálom, már majdnem elengedte az ellenállást és eggyé olvadt a Holddal, mikor valami visszarántotta. Olyan érzés volt, mint apró neszre ébredni. Hirtelen nem volt olyan elesett és nem volt olyan végtelenül apatikus és fáradt. Ugyan marcangolták és tépték a szörnyek, ezer sebből vérzett, és pániktól, halálfélelemtől volt görcsbe rándulva az elméje, de valahol sokkal beljebb, egy másik tudatállapotban figyelt. Figyelt és megállapította, hogy megváltozott körülötte ez a valóság. A szörnyek fogyatkoztak, a tér tágult. Egy idő múlva már csak annyian voltak hogy beborítsák őt, a tér pedig focipályányivá terebélyesedett körülötte. Már a pánik is oszlott, és a mentális fáradság kezdett szétömleni. Nem baj, gondolta, aludni lehet itt is. A szál, amit szorongatott még megvolt. Azt úgysem ereszti már el, ha eddig sikerült megtartsa. Átengedte magát a szörnyeknek, mert már egyértelmű volt, hogy legbelső magjának nem árthatnak többé. Mintha hatalmas súlyokat vettek volna le róla. Most már kibírja, nagyon sokáig kibírja.

Víz ömlött szét és nyalta körbe. 
– Már megint kezdődik, gondolta Bluemo’. Ismét jönnek a rémálmok és félelmek és kudarcok, és én újra szembenézhetek velük és a bukásaimmal. Gyűlölöm ezt, hagyja hogy erőre kapjak, hogy aztán tovább kínozhasson. Profi, gondolta, igazán profi. Felemelte a fejét és reflexből odacsapott. A mozdulat végén meglátta a sértetlen Ritát és mellette egy rémült Dana Scully forma nőt. 
Na nem – mosolyodott el magában –, nem folyamodhatsz ilyen olcsó trükkökhöz. Azt hiszed beveszem, hogy jön Rita és megment, itt. Áh. Hogy jutna ide? 
– Mi vagyunk, Bluemo’, mi vagyunk! Kiviszünk innen.
Odahajolt, hogy jobban megnézze, és hogy kicsit ráijesszen. Majd a szfinx és a találós kérdések jutottak eszébe, és észre sem vette, hogy egyre jobban van. A szörnyek is eltűntek a hátáról.
– Mit mond a kártya? – suttogta Rita arcába. De suttogása hatalmas bömböléssé vált, majd elsodorta a lányt. A másikon meg átcsapott a jeges rémület. – Ijedezz csak – gondolta Bluemo’. – Ez egy ilyen hely.
Rita pedig elsorolta, amit akkor nagyon régen, egy másik univerzumban vetett neki, összetartozásról, nehézségekről és megoldásról. Azt a kártyavetést, ami miatt Bluemo’ kétségei eloszlottak. Persze, ha ez a Rita nem az a Rita, és a saját emlékei táplálják csak ezt a képet is, mint a korábbiakat. Mindegy. Logikailag nincs megoldás egy paradox realmben. Ha viszik, ő megy. De titokban, a szíve mélyén remélte, hogy ez a Rita nem az emlékeiből táplálkozik.
Érezte, hogy húzzák, vonják, és hogy a két nő nem bír vele. Menne ő, de valami fogta még, valami ideszegezte. Újabb Riták és ügynöknők bukkantak fel, és egymás szavába vágva bizonygatták, hogy ők az igaziak. Végül vad kavarodásba váltott a nyolc nő és Bluemo’ valóban nem tudta melyikek lehetnek az igaziak, ha egyáltalán bármelyikük az.

Akkor megjelent Jerome. Ez a név, ez az arc úgy bukkant fel emlékei mélyéről, mint hajótöröttnek egy távoli vitorla. Ezer emlék, szeretet és hála, féltés és barátság kapcsolódott hozzá. Jerome, a testvére. Feltétel nélkül bízott benne, és most az sem jutott eszébe, hogy csak a realm játszik vele, és valójában ugyanolyan egyedül van, mint mikor a new orleansi zombik hosszú sora jött kezet fogni vele.
Elengedte magát. Kiengedte a feszültséget elmúlni a semmibe. Visszavonult magába, és hagyta, hogy az öccse tegye, amit jónak lát.
Jerome pedig felugrott a hátára, lekaszabolta az álnőket és úgy lendítette ki innen Ritával és az ügynökkel, mintha mi sem lenne természetesebb. Egy pillanatra látta felvillanni Åsa arcát is, de igazán nem számított akkor már semmi. Biztonságban volt. Valódi biztonságban.