Tom biztonsági realmje - Bluemo' (I.)

Úgy nyesték le róla a többiek tudatát, ahogy varrónő vágja el az utolsó cérnaszálat a kész ruhán. Későn kapcsolt. Micsoda könnyelműség volt mind lejönni ide. A liftben kellett volna maradni és visszamenni szépen a kocsihoz, és élni a lehetőségekkel, és belbiztonságiakra hagyni ezt az őrült kis majmot, ezt a Bowellt. 
A nyisszantás pillanatában már eldőlt a menet. Vagy őket védi vagy magát. Azonban mikor elkezdte kiterjeszteni az akaratát, hogy védőkupolaként emelje a társai fölé, kivágódott az ajtó. Bowell megijedt, és az ijedsége beindította az irodája biztonsági rendszereit. Nem volt idő cselekedni. Bluemo’ érezte az első tűnyi lövedéket, ahogy átszáguld rajta. A teste kiszaladt alóla, mint egy gördeszka, és ő hanyatt zuhant sokkal mélyebbre, mint a padló, sokkal mélyebbre, mint bármi, amit eddig tapasztalt. A földet érés inkább végtelen lassulás volt, nem puffanva megérkezés. Felállt, képzeletben teremtve magának testet. Jól tudta, hogy az őrületet könnyebb elkerülni, ha vannak viszonyítási pontok. Ha semmi más nincs, akkor építsem testet magának, ahhoz mindig viszonyíthat. A test azonban nem akart alakulni, még így gondolatban sem. A sötétből kiváló alakok azonban ismerősek voltak. Régi gyermekkori félelmei, amik ugyanolyan erővel csaptak le rá most, mint hároméves korában. Alaktalan szörnyek és önnön kezei, ahogy szétkennek mindent maga körül, amihez csak hozzáér. Ételt, tányért, asztalt és a tulajdon anyját is.
Hosszan sikított, mint hároméves maga. Akkor, háromévesen végül ráeszmélt, hogy nem történt baj. Most nem jött feloldozás. Az idő mérhetetlenül száguldott és benne az emlékek és rémképek hada. Már nem is tudta hogy került ide, és nem tudta felmérni mióta van itt. Végül azt is elfelejtette ki ő valójában. Csak annyit tudott, hogy valahol messze, egy utolsó leheletével, hajszálával vagy ki tudja mijével kapaszkodik egy testbe, ami otthonos volt, ami kedves volt neki. Ami biztonságos és ismerős hely. De annyira messze van, hogy képtelen visszatérni. 
– Hol van az a messze? Milyen az a test? Hogy kerülök ide? 
Amint elkezdte kutatni az emlékeit a szörnyek újra jöttek. Kamaszkori ballépések, elrontott mágiák. Segítő szándékból alakult tragédiák, amiket sosem bocsájtott meg magának. Az örlődések és vívódások, hogy szabad-e ezt, miért van ez így? Kutatási anyagok és genetikai vizsgálatok, amik szerint ő egy szörnyeteg. Benne lakik a szörnyeteg valóban. És most kettesben maradt a szörnyeteggel. Lesújtott hát rá. Kétségbeesve, tervezés nélkül fel akarta robbantani, bármi legyen is az, szétcincálni, ízekre szedni.

Fehér hideg fény és fájdalom. Húsa szakad, csontja törik, vére beborítja az űrt. 
– Én vagyok a szörnyeteg.
Üres lett minden. A rémségek visszabújtak a háta mögé. A vér és a belek szépen előtte, a lovag páncélja közül kicsordogálva. 
– Teremts csendet a pánikban, hogy halld az Úr hangját. Ki is mondta ezt? Annyiszor mondta, hogy elvesztették a szavak a jelentésüket. - Csendet. Igen csendet. Hogy halld az úr szavát. Miféle úrét? 
De amint valami értelmes csillant volna gondolatai mélyén, a szörnyek visszatértek. New Orleans és a hurrikán. Az egyetlen paradox vihar, amit valaha látott. Mit művelhettek itt, hogy így felkeltették az elemek haragját? Nyolc hónapot töltött ott rekonstrukciós munkával. Most pedig szépen elé jöttek mind a vízbefúltak, és öngyilkosok, fertőzésekben élve elrohadtak, és megőrült gyászolók. Mind kezet akartak fogni vele. Megelőzhette volna, ha komolyabban dolgozik. Ha jobban figyel. Ha a mintázatok minden rezdülését jelentette volna. De neki fontosabb volt, hogy nem szerette őket, és hogy nem bízott meg bennük. Nem értett egyet velük rengeteg dologban, de mivel az emberi társadalmak legbefolyásosabb szervezete volt, kénytelen volt együttműködni velük. Meghasonlott, áruló volt, két világrend határán egyik lába itt, a másik ott. Lehet-e nem kettészakadni így? Lehet így felelőséggel tennie a dolgát? Nem lehet. 
Sokáig hitt benne, hogy nem kell állást foglalnia ilyen kérdésekben. Hogy elég megtalálni a törvények közötti kis átjárókat – megtalálni a döntéshozók féltett titkait, zsarolni őket, ha szükséges, és lebuktatni is, ha máshogy nem megy –,így megóvni a világból a természetes részeket, ami még maradt. Hitt benne, hogy csak rajta múlik: elemésztheti-e ezt a bolygót a technika, és ezzel együtt eltűnhet-e a legbecsesebb kincs, a Lélek.

Itt egyedül, a tudatával valami szálat szorongatva – amiről csak ködösen tudta már mihez tartozik –, ezek a dolgok egyre kevésbé tűntek fontosnak. 
Felragyogtak a csillagok és előbújt a Hold.
A Hold gyönyörű foltját nézve érezte, ahogy a realm felemészti őt. Hagyta had álmodja, hogy eggyé válik a Holddal, hogy béke legyen végre és lassan elereszthesse azt a szálat, ami valami réges régi helyhez kötötte, érdektelenné szelidült feladatok közé.