St. Benjamin Otthon - Chaterina

Napsütötte szobában ébredt. Szép, élérevasalt, steril környezetben. A fejében halkan duruzsolt a fejfájás. Az ágya mellett takaros állványon számtalan műszer pislákolt. Az utolsó emlékére rávetült Bleumont arca. Szomorú szemei, ahogy közel hajolnak. Majd zavaros, verítékben úszó álmok után itt ébredt fel.
Emlékezett a sárkányra, bent a fejében ahogy közel hajol és óvatosan a fülébe súgja, hogy ne féljen. Ő retteg. Az arca és a haja megég a sárkány lehelletétől.  Emlékezett a feladatra, magára, ahogy a parkban tipródik. Arra azonban nem emlékezett, hogy hogy döntött. A sárkány lehelete az arcán és a hangja ahogy megígéri, hogy nem lesz baj.
–Visszanyerheted az emlékeidet, Chaterina. Amint kimondod a varázsszót. Bleumont nem volt gyilkos, nem volt terrorista, de valami olyasmi volt, amivel Chaterine nem bírt el, sem gondolatban sem fizikailag.
– Elvetted az erőm, te mocsok. - fakadt ki. de nyomban érezte, hogy ez így nem lehet igaz. Rettegett a sárkánytól, de a logikus hidegfejű ügynök nem hagyta eluralkodni a döntései felett, ezt a gerincvelői, ősi rettegést. A tények azt mutatták, hogy Bleumont nem kezelte ellenségként. Még így sem, még most sem. 

Megállapította, hogy valószínűleg egy magánklinikán van. Várta, hogy jöjjön valaki, akivel beszélhet, akinek szólhat, hogy telefonálnia kell. De nem jött senki. Nővérek, akik ebédet, majd vacsorát hoztak, akik segítettek neki a mosdóig eljutni, csak mosolyogtak, bólogattak, de nem hoztak telefont.
Gyenge volt mint egy sápadt kis virág. Jó volt itt lenni. Jó volt telefon és varázserő nélkül lenni. Volt egy kis lelkiismeret furdalása, de végül engedett és hagyta hogy kiszolgálják, hogy elrejtsék pár napra. Nem kapott telefont és csak akkor hagyhatta el az intézményt, amikor már valóban jól volt. 

Ült a buszon, és nem voltak kérdései többé. Tudta, hogy leszerel, amint visszaért a központba. Azután pedig valami egészen másba kezd. A sárkányt minden igyekezete ellenére sem sikerült  elfelejteni. Másra sem bírt gondolni napok óta.