Hope anyahajó - Zion

Határozott léptekkel szelte át a vezérlő szintet. A Hídon megállt egy pillanatra, mintha várna valakit, majd egy zsúfoltabb pillanatban kilépett és ugyanolyan határozottsággal, kicsit leszegett fejjel tette meg a Tartalék dokkokig az utat, ahogy mindig is járt. Ott megállt egy elosztópanelnél és rácsatlakozott. Hosszú percekig bütykölt a rendszerrel. Aztán összeszedte minden bátorságát és kinyitotta a 4-es hangárt.

Mikor mégsem élt az egyheti hirtelen szabadságával, és egy nap után visszatért a Hope-r első dolga volt elemzést kérni az esetleges hatásokról. A Hope üzembe helyezését rengeteg szonda és érzékelő figyelte. Semmilyen eddigi kísérlet vagy kutatást nem volt ennyire aprólékosan dokumentálva. Az elemzések paramétereit átállította, hogy azok a Földön zajló abnormális katasztrófák valamelyikét képezze le. Aztán egy másikat vett figyelembe, majd egy harmadikkal is lefuttata. Homlokán gyöngyözött az izzadság. A tenyere szürke foltot hagyott a nadrágján, ahogy önkéntelenül beletörölte percenként. Remegett a szája és remegett a térde.
–Igaza van… igaza van – ismételgette az anyanyelvén motyogva. Igaza van…
A Hope üzembe helyezése, és fizikai vetülőpontjai időben és térben megegyeztek az első anomáliák kialakulásával. Zion nem értette pontosan Bleumont szavait a világ ellenkezéséről, meg a valóság akarattal történő befolyásolásáról, de tudta amit tudott a saját munkájáról, és arról is, hogy az elmúlt évtizedben a fizika legelemibb alapjait írták át a munkatársaival. Zion félt. Az, hogy ártson bárkinek is olyan taszító volt, hogy elviselhetetlenné tette számára a létezést. Annak szentelte az életét, hogy megmentse az emberiség jövőjét, hogy tartható vagy emelhető legyen az általános életszínvonal. Ehelyett azt kellett látnia, hogy nemes céljai nem hogy nem jártak a megfelelő eredménnyel,d e nagyobb kárt okoztak, mint bármi eddig az emebriség történetében. Bármit megtett volna, hogy helyrehozza. Miközben tudta, hogy egyetlen halott sem fog visszatérni. Lelke az örök kárhozaté.

Órákkal később, miután leállított tengernyi műveletet, miután vörös jelzéssel ürítette ki a létfenntartó rendszereket, a hibernátor övezetet és az oxigénfarmokat, leült és csak nézett ki, a csillagokra.
Próbált közben beszélni a vezető mérnökökkel, de azok képtelen voltak megérteni amit ő lassan megérteni vélt a francia szövegéből. Tudott rá példákat hozni a saját életéből, de ezek még nem bizonyítottak semmit. Példák voltak, amik egy nézőpontból nézve illeszkedtek ehhez a varázsos teóriához. nem értették, és úgy tűnt nem is akarják érteni. Zion egyedül maradt. Kiült a csillagok mellé a sétányra és frissen megszerzett információi tükrében vizsgálta meg a lehetséges jövőket. Egyikben sem telt öröme. Végül erőt vett magán és kivonult a zsilipekig, ahonnan már tudott telefonálni és felhívta Bleumont. 2 óra alatt, reményei szerint teljesen feltűnésmentesen előkészítette a kijárót Bleumont New yorki csapata számára. Ha a Holdra akarnak menni, tegyék meg. Neki, nekik nem sikerült, se így, se úgy, pedig időt vért és energiát nem kímélve próbálkoztak hosszú évtizedekig.
Ő már nem akarta érteni, mit csinálnak. Már egy porcikája sem akart semmi mást, csak hogy vége legyen ennek a rémálomnak. És ha valóban ő csinálta, kész felelősséget vállalni ezért. Kivárta percre pontosan a 2 órát mielőtt belebújt volna a szkafanderbe. A zsilip akkor már egyik oldalról zárva volt. Komoly erőfeszítést jelentett kinyitnia az átjárót, mert ez valóban szabotázs volt. Olyan durva és elképzelhetetlen módja a szabotázsnak, amihez foghatót Zion pár órával azelőttig elképzelni sem tudott volna. A hátsó ajtón engedi be a NASA legnagyobb kerékkötőjét. Ő teszi ezt, Zion Hagakhanov, a NASA legnagyobb feltalálója.

Loisada - Madárház

Rita feküdt az ágyán. Hosszan forgolódott mire el tudott aludni  Maga is meglepődött, hogy hogy hiányozhat valami, ami csak két éjszaka volt vele. Egy szuszogás, egy jelenlét, ami minden, csak nem természetes a számára. Nincs ott. Még vissza sem jött azóta, hogy az ügynököket eltávolíttatta.- morfondírozott. Aztán kisebb szundítások és heves rémálok után nem bírt már visszaaludni, így kiment inkább a nappaliba. Azt tervezte, hogy leül a fűbe a tetőn, ha nincs túl hideg, és megnézi a napfelkeltét.
A nappaliban a hajnali magány helyett Bluemo’-t találta, aki a ládának vetett háttal ücsörgött. Túl hideg volt kint, így bentről szemlélte a Nap első bíbor jeleit a háztatők felett kikandikálni. Egy borosüveg volt mellette és csupa rászáradt vér volt a karja és az arca. Rita hátrahőkölt. Asa ült mellette s csendesen beszélgettek. Asa láthatóan nagyon ideges volt, de igyekezett az indulatait palástolni, és a hangerejét egészen halkan tartani.
– Jól vagy? Mi történt?
Bluemo’ felvonta a szemöldökét, mint akit félreértettek. Megemelte a borosüveget Rita felé, kínáló mozdulattal.
– Áh, csak egy kis büntetés. Hülye dolgokat csináltam tegnap. Most vezekeltem egy barátom terítőből kirángatása miatt. De nem tartott soká… - tettetett könnyedséggel kortyolt az üvegből és Ritára nézett szomorú kutyaszemekkel – Aztán lerogytam ide, Gondoltam kicsit pihenek aztán feltakarítom ezt a mocskot magam után. Na így vagyok most. – A mondat végén még egyet kortyolt és tekintetét ismét a háztetők felé fordította.
Rita mellérogyott. nem nagyon tudott erre mit mondani.
– Sajnálom…
– Ugyan! Ez csak a dolgok ára. Mint élethez a halál, úgy jár együtt a megmentés és a büntetés. Meg lehet szokni, komolyan. Lucy és Berger is előkerült, Lucy amint meglátta őket így kupacban visszaszaladt a gitárért. 
– Mi volt a kedvenced gimis korodban?
Hamarosan sztorizgatni kezdtek, kihozták a másik gitárt is, majd felbukkant Jerome is A napok óta tartó feszültség ezen a hosszú hajnalon megadta magát az utolsó házibulinak. Nem tudták mennyi idejük van még hátra. Nem lepődött volna meg egyikük sem, ha az utolsó reggerre virradt volna aznap.

Rita órákkal és dalokkal később, túl egy tangózáson és túl pár magyar és svéd nyelvtörő megtanulásán, igen jó hangulatban döbbent rá, hogy elmúlt a sárkányfélsze. Bluemo’ ismét egy vonzó erős férfi, nem félisteni mítikus lény a fejében. Boldogan szopogatta a valahonnan előkapott sangriát és nem volt hajlandó a világ bajával törődni ezen a délelőttön. Nézte a férfit, az néha lopva figyelte őt. Aztán ahogy múltak az órák és lettek egyre könnyebbek az alkoholtól vagy füves cigitől, úgy óvakodtak ők is egyre közelebb egymáshoz.

Az érintés még tolakodó gesztus lett volna. Elég volt annyi, hogy közel ültek egymáshoz.

Már elég magasan járt a Nap, mikor megcsörrent Bluemo’ telefonja. A párbeszédből kiderült, hogy Zion kellően kétségbe esett, mert számításai szerint valóban egybeesnek a földi katasztrófa jelenségek az ő űrbéli működésükkel. Segítséget kért, de a projecteket nincs módja leállítani. Azt szeretné ha megmondaná a francia, hogy mely tevékenységek okozhatnak ilyen jelenségeket. Bluemo’ letette a telefont és kínjában nevetve fogta a fejét.
–És mégis mit mondjak? Hogy szedjétek szét fiúk, azt a vackot és tegyétek vissza a dobozba?
–De ha tényleg az csinálja?- próbálkozott Asa.
–Szerintem ez csak egy tünet. Amikor szép rokonod kimenekítette a lényeket – ha így volt – akkor még nem létezett a világ ellenállásából adódó büntetés. Volt a dolgoknak ára, volt a varázslatnak is, de nem a varázslatot magát büntette az univerzum, hanem a varázslat jellege szabott árat, ha tetszik bűnhődést neki. Nem?
–Elméletileg…
–Tehát azzal, hogy kivonták a világból a varázslényeket, kivonták magát az önerőből varázslást is. Maradtak a gépeken keresztüli valóságmódosítások, amiket szépen mindenki elsajátít. Mobiltelefon, konnektor és mikrosütő, nem beszélve az autóról vagy a fotocelláról meg a fényképezőgépről, tévéről..
–Értjük, Bluemo’
–És akkor mi van Lucyvel, aki egyszerűen elveszi és magára vállalja a rontást vagy a dolgok árát? gondolta tovább Berger.
Lucy behúzta a nyakát, mint akit rajtakaptak.
–Azt nem csinálom, az csak megtörténik. Nincs hatalmam a dolog felett…
–Azt nem tudom… Akkor  megállapíthatjuk, hogy a mítikus lények valószínűleg a Holdon vannak, illetve annak szellem oldali megfelelőjén, mert Asa jeles őse és kis barátai oda menekítették őket. Az így létrehozott birodalomnak lett egy darab Gaiaja is. Nem egész, nem teljes, hanem a földiéból kivágott, a mágikus életet tartalmazó saját Gaiaja.
–Tehát össze kell újra hozni őket, valahogy egyé.
–Mondjuk meg Zionnak, hogy kössön el nekünk egy űrhajót.. – próbálkozott Asa.
–Jah, és ami nekik nem ment, az nekünk fog ugyanazzal az űrhajóval.
–Szerintem szedjék szét… vigyorgott Jerome.
–Legalább kérdezzük meg.

Helikopterek repültek el a ház felett. Ahogy utánuk néztek egy tucat füstoszlopot vettek észre. Néhány toronyház hiányzott a látványról. Szinte egyszerre nyúltak a telefonjaikért. Míg ők vidám nosztalgiareggelt tartottak és eszmét cseréltek, a világ többi része belerokkant vagy belehalt a paradoxba..

A telefonok nem csengtek ki. A veszteségeik hatalmasak voltak. Családtagok, barátok. Egyetlen perc alatt mindanyiójukat elborította a gyász. testvéreik távoli földrészeken, szüleik, barátaik váltak valami megmagyarázhatatlan módon semmivé. Rita azért lelkiismeretesen utána ment minden keresett léleknek. A harmadiknál már zokogott, a tízediknél öklendezett a fájdalomtól. Nem akart ilyen híreket hozni. Nem akart fájdalmat okozni a barátainak, azzal, hogy megmondja: igen, a szerettük halott.

Hosszan ültek a nappali szőnyegén. Lucy lázasan igazgatta a hirtelen kialakított szentéjben a mécseseket. Asa szendvicseket csinált, pedig tudta, hogy senkinek nem megy le még egy korty víz sem a torkán. Jerome előre hátra billegett ültében és mantrázta a neveit azoknak, akikkel nem találkozhat többé. Berger imátkozott, Bluemo’ pedig magába roskadva ült, homlokát az asztallapra támasztva. A csend vágta őket, kiemelte a hiányt, az ürességet, a vágyat, hogy még egyszer lássák őket, hogy még egyszer megölelhessék. Végül Bluemo’ felemelkedett és a telefonért nyúlt. Olyan eltökéltség volt a mozdulatban, ami halványan ugyan de egy másik violág magabiztos üzletemberéé volt. nem ezé a sokat sebzett elgyötört emberé.

–Bleumont…. Nem! Azonnal hagyja abba. … Igen… Nézze meg maga is… Nem tudom. …. Szükségem lenne egy hajóra…. Komolyan, persze… A Holdra…Értem. Akkor mi legyen?...Mondjon egy helyet…. Igen, ismerem… Jó. 2 óra múlva. – kinyomta a telefont és végig nézett a társaságon. – Miattuk, nekik, értük és magunkért, menjünk végre és rakjuk rendbe a dolgokat.
–Mégis lesz hajónk?- Asa igyekezett normális hangon megszólalni, de az cserben hagyta és rekedt suttogás jött csak a torkából.
–Nem, az nem lesz, de valami átjárót felszabadít, azt igérte. nagyon pánikba van esve. Azt mondja mindent leállított a Hope-on ami  a hatásköre, de ennél többet nem tehet. Áll a rendelkezésünkre és nagyon fél, hogy még többb bajt okoz. Bár még mindig azt hiszi, hogy valami speciális sugárzás miatt. Igazából nem érdekel a lelki békéje. majd rájön ha akar… Freyer repülőbázis a találkozási pont. 4!-es hangár. Majd meglátjuk hogy jutunk be. Zion szerint sokkal nagyobba baj, mint 4 napja.
–Sokkal.- Rita csak bólogatott. A többiek igyekeztek nem a veszteségeikre gondolni. Összepakoltak némi élelmet, vizet, takarókat és elemlámpákat. Lecuccoltak az autóba és elindultak a bázisra. Eltökéltség és apátia váltotta egymást a lelkükben.

Bellevue Hospital Center – Bluemo’

Rolf hátra sem mert nézni úgy masírozott a két járőr után. Beszállt az autóba, a járőröket hátrahagyva. Azok elsétálgattak, mintha ez lenne a dolguk. Bluemo’ várt egy percet még a kapuban, majd sietős léptekkel elindult északnak, a 14. utca fele. Ott fogott egy taxit és a kórházhoz ment, ahol Rolf fia feküdt. Senki nem állította meg, míg eljutott a VR sisakok áldozatainak elkülönített osztályig. Ott egy kicsit visszahőkölt.
A teremben, mint egy szükségkórházban szorosan egymás mellett álltak az ágyak. egy éjjeliszekrény jutott két betegre. Az ágyak kétsoronként fejben összeértek. Így fért el a legtöbb ágy. Katasztrófa filmek jutottak Bluemo’ eszébe, járványokról szóló filmek.
– Vajon a Zónák járványokat is kirobbanthatnak? – elmélkedett az ajtóban ácsorogva. – Áh, arra itt a sisak.
Vett egy mély levegőt és belépett a terembe. Végigpásztázta az ott nyöszörgők elméjét Rolf fiát keresve. Elvonási tünetek klasszikus példáival hevertek körülötte az emberek. Belassultnak, beszürkültnek, sivárnak és érdektelennek tűnt számukra a világ. Nyugtatókat és tompítókat kaptak. Nagyjából eredménytelenül.
Mikor meglelte, már egyáltalán nem volt biztos a dolgában. Andy Rolf motyogott magában. Összegömbölyödve vacogott a takarója alatt. Szemei valahova az szomszéd ágy alá fókuszáltak. Bluemo’ leült elé a földre. Az arcukat, a tekintetüket akarta egyvonalba hozni. Aztán megsimította a srác zaklatott homlokát, mintha az izzadságtól csatakos hajat akarná a szeméből kisimítani.

Sivatag volt és színes délibábok Andy fejében. Újra és újra lejátszott azt a 60 órát magának, magában. Minden más korábbi emléke szépia színű ismeretlenek fotójává távolodott. A kosárcsapata meccsei, a lány aki úgy tetszett   neki a suliből, az első csók, amit pár napja váltott a padtársnőjével, a kutyája, akit egy napra bezárt véletlenül a garázsba, mind érdektelen adattömeggé váltak. Szemben a sisak nyújtotta világ izgalamas, lehetőségektől hemzsegő világával. Ha nem sikerült, hát újra kezdte. Nem volt tétje, hányadszorra fut neki egy feladatnak. A nők készségesek voltak, a kocsikban benne a sluszkulcs. A saját élete nem versenyezhetett ezzel.

Bluemo’ tanácstalanul tette a köröket Andy elméjében. Kereste a fogodzót a valósághoz. Élményeket, kalandokat, sikereket, amikkel felülírhatja a sisakot. De mivel a sisak nyújtotta világ és a valóság észlelés szempontjából nem különbözött, így nem nagyon talált elég súlyos élményt. Végül úgy döntött nem fordít több energiát a finomkodásra. Tartozik Rolfnak, hát magához téríti a fiát – hozta meg a döntését. A gondolat végén kiterjesztette magát Andy elméjében és kiégette a sisak valóságát.
Andy sikított. Aztán elhallgatott és becsukta a szemét. A sárkány abbahagyta a tombolást a fejében, összezárta a szárnyait és távozott.
Andy némán sirt.
– Ma reggel hazamész anyáddal, és megfogadod a tanácsom. -  súgta Bluemo’ tagoltan Andy arcába – Soha többé nem kételkedsz a lehetőségeidben, és igen messziről elkerülöd azt a kurva sisakot. Világos?
Andy hüppögött és biccentett egy picit. Nem merte kinyitni a szemét. Bluemo’ érezte a félelmét. Ha nem megy máshogy, akkor így kell lennie.- bólintott ő is. Kifele menet egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy mindenkivel megteszi, aki a teremben fekszik. De győzött a józan ész. Sietve távozott a kórházból.

St. Benjamin Otthon - Chaterina

Napsütötte szobában ébredt. Szép, élérevasalt, steril környezetben. A fejében halkan duruzsolt a fejfájás. Az ágya mellett takaros állványon számtalan műszer pislákolt. Az utolsó emlékére rávetült Bleumont arca. Szomorú szemei, ahogy közel hajolnak. Majd zavaros, verítékben úszó álmok után itt ébredt fel.
Emlékezett a sárkányra, bent a fejében ahogy közel hajol és óvatosan a fülébe súgja, hogy ne féljen. Ő retteg. Az arca és a haja megég a sárkány lehelletétől.  Emlékezett a feladatra, magára, ahogy a parkban tipródik. Arra azonban nem emlékezett, hogy hogy döntött. A sárkány lehelete az arcán és a hangja ahogy megígéri, hogy nem lesz baj.
–Visszanyerheted az emlékeidet, Chaterina. Amint kimondod a varázsszót. Bleumont nem volt gyilkos, nem volt terrorista, de valami olyasmi volt, amivel Chaterine nem bírt el, sem gondolatban sem fizikailag.
– Elvetted az erőm, te mocsok. - fakadt ki. de nyomban érezte, hogy ez így nem lehet igaz. Rettegett a sárkánytól, de a logikus hidegfejű ügynök nem hagyta eluralkodni a döntései felett, ezt a gerincvelői, ősi rettegést. A tények azt mutatták, hogy Bleumont nem kezelte ellenségként. Még így sem, még most sem. 

Megállapította, hogy valószínűleg egy magánklinikán van. Várta, hogy jöjjön valaki, akivel beszélhet, akinek szólhat, hogy telefonálnia kell. De nem jött senki. Nővérek, akik ebédet, majd vacsorát hoztak, akik segítettek neki a mosdóig eljutni, csak mosolyogtak, bólogattak, de nem hoztak telefont.
Gyenge volt mint egy sápadt kis virág. Jó volt itt lenni. Jó volt telefon és varázserő nélkül lenni. Volt egy kis lelkiismeret furdalása, de végül engedett és hagyta hogy kiszolgálják, hogy elrejtsék pár napra. Nem kapott telefont és csak akkor hagyhatta el az intézményt, amikor már valóban jól volt. 

Ült a buszon, és nem voltak kérdései többé. Tudta, hogy leszerel, amint visszaért a központba. Azután pedig valami egészen másba kezd. A sárkányt minden igyekezete ellenére sem sikerült  elfelejteni. Másra sem bírt gondolni napok óta.

Loisada – Square Park – Andrew Rolf

Rolf letette a telefont és futva száguldott le az iroda lépcsőin. Menet közben húzta fel a zakóját és fújtatva pattant be a legközelebbi járőrkocsiba.
– Loisada, Thopson Square Park 71… - levette a rádiót, ahogy az ügynök mondta, és bemondta a címet mégegyszer. Mellémondta a kódot is, ami belbiztonsági akciót jelölt. Terrorelhárítást.
szerette a Loisada negyedet. Az ódon vízköpős házak a századfordulót idézték. Maga volt a Noir. A park zöldje mégjobban kihangsúlyozta a házak eleganciájának lassú pusztulását. A Madárház még ezen is túltett.
Rolf minden idegszálával figyelt. A kommandósok és az ügynökök már felmentek. Kis idő múlva a kommandósok lejöttek és további utasítást vártak. Nagyjából 10 perc múlva Rolf kiszállt a kocsiból, és felfelé nézett a háztető felé. Hallgatózott. Meg volt győződve róla, ha kiabálás vagy lövöldözés történne odafönn, azt itt is hallanák. A környék csendes volt. Hajnali 4 körül járt. éppen elindulta a kukások és lassan szállingóztak haza az éjszakára kimaradók.
Ahogy kémlelte a tetőt heves hányinger vett rajta erőt. Előre hajolt, megtámaszkodott a térdén és öklendezett. Forgott vele a világ. Aztán ahogy jött a roham, olyan gyorsan el is múlt. Felegyenesedett és hátrapenderült. De nem állt mögötte senki. Előhúzta a pisztolyát és nekihátrált egy autónak. Vacogott a foga. Az utca jól belátható volt. A közvilágítás megfelelő. A jelenlétet viszont egészen közel érezte. Szinte a tarkóján a másik leheletét.
– Maradjon nyugton Mr. Rolf – szólt egy hang.
Rolf arcából kifutott a vér. Kezében megremegett a pisztoly. A hang belül volt. bent a fejében.
Utasításokat kapott, hogy mint rangidős tiszt vezényelje el onnan a kommandósokat. Majd menjen fel a két ügynökért az emeletre. És vigye őket egy drága klinikára, és ott anonimitásban helyeztesse el őket. Aztán hívjon egy taxit és menjen haza. A jelenlét kivonult a tudatából, ő pedig öklendezni kezdett.
Ült még egy darabig. Reszkető izmain próbált úrrá lenni. Hogy is jöhet ő ahhoz, hogy ilyen hatalmakkal packázzon? Igen kicsi hangya ő… Mélyeket lélegzett, aztán végrehajtotta a parancsokat. Elküldte a kommandósokat. Hívott két legendásan korrupt két járőrt, levitette az ügynököket a kocsiba és elfurikázta őket a megjelölt klinikára. hazafele letört egy darab a szemfogából, olyan hevesen szorította össze a fogait. Az egész élete omolhat össze most, ettől a cselekedettől.
Bekapcsolta a rádiót, ahonnan ismét katasztrófahíreket ontottak.

Lecsapott a világra a második hullám.

Hotel Loop - Chaterina

Kuporgott a padon, lábait felhúzva. Képtelen volt ebben dönteni. Végül erőt vett magán és felhívta a főnökét, nagy levegőt vett és segítséget kért. Arra hivatkozott, hogy Bleumont egymaga is erőt próbálóan erős, hát még így, hogy az őt körülvevők sem maradnak el sokban mellette. Politikai hatalmuk ugyan nincs, de az akaratukkal egymaga nem tud szembeszállni. A főnöke nem tett megjegyzést, csak sóhajtott egyet és felszólította Chaterinat, hogy várja meg a másik Árnyügynököt a hotelban.
Letette a telefont és várta a megkönnyebbülést. Visszament a hotelbe és várt. Mint egy ketrecbe zárt vadállat kőrözött, majd órákra a fotelbe süppedt. Egyre biztosabb volt benne, hogy rosszul döntött. Képességei miatt Chaterina is más besorolást kapott az FBI-nál. Nem sokan bírtak ezzel a címmel, de elegen ahhoz, hogy ha kell pár órán belül össze tudtak belőlük hozni egy igen ütőképes alakulatot. Ebben a katasztrófaterhes időben igen nagy fényűzést jelentett két ilyen ügynököt egyetlen tudós befogására fordítani. Chaterinának is nagyobb hasznát vették volna máshol, ezt ő is tudta.
Chaterina a várakozás óráiban rájött, hogy bár azzal hitegette magát, hogy átadta a döntést nálánál jobban hozzáértőknek. Valójában nagyon is döntött. Egy Árnnyal az oldalán gyakorlatilag aláírta Bleumont halálos ítéletét.

Késő este volt mikor az ügynök bekopogott. Makulátlan fehér kabátja élesen körberajzolta lányosan finom vonásait és okos, mindent látó szemeit. Chaterina egy pillanatig sem bízott benne, mégis meg kellett tennie, hogy összekapcsolja az elméjüket, hogy az előző látogatásának minden  emlékét át tudja adni a másik ügynöknek. Az gondosan megvizsgált minden pillanatot, benyomást és szereplőt. Nem sokat tanácskoztak. Smith kijelentette, hogy főnökeik meglátása, miszerint vagy jön vagy halott elég drasztikus, de érthető. Ilyen potenciálú személy vagy melléjük áll és a köz érdekeinek rendeli alá teljes valóját – ahogy ezt mi is tesszük - pillantott Chaterinára – vagy halott. Smith hozott pár hasznos szerkezetet is és egy kisebb osztag kommandóst. nem késlekedtek hát egy percet sem és a házkutatási parancs birtokában azonnal indultak a Madárházhoz.

Chaterina a szobába lépve nagyon vigyázott, nehogy támadólag lépjen fel a varázslókkal szemben. Még reménykedett benne, hogy a körülmények a segítségére lesznek, és megkönnyítik a döntést. Még semmi nem dőlt el - hitegette magát, egészan Bleumont szobába lépéséig.
Ott állt előtte a sárkány. Ugyan embernek tünt, a szája kénes füstöt eregetett, és az elméje oly nyugodt volt mint egy befagyott tó. Chaterina megpróbált finoman bejelentkezni hozzá, hogy az érezze, hogy nem kíván rárontani. Mindketten tudták, hogy nem is lenne képes erre. Chaterina egyre jobban megijedt. Nem attól, hogy harcba kell keveredjen ezekkel az emberekkel, hanem attól, hogy nem helyes amit tesz.
Ott álltak mind, ágyukból kirángatva, kócosan, csapzottan és vad elszántsággal a szemükben.
– Díszpéldánya egy terrorista sejtnek. Gonoszkodott Smith a fejében.
Bleumont talpig feketében, nyugodtan, már-már idegesítően lazán ácsorgott a társai és a kommandósok körében. Cigit tartott ugyan a kezében, de füst, nem annak füstje volt. Smith már a kapuban elkezdte építgetni a támadásait. Fent a Madárházban már olyan erővel bombázta az óriást, hogy Chaterinának lúdbörzött még a térde is. Még mindig nem döntött. Smith hadakozott, míg Chaterina beszélt. Szépen végigmondta az összes szöveget, aminek itt egyáltalán értelme volt. Alig pár mondat. Persze semmi értelme nem volt ezt ismét végigjátszani. Bleumont szépen ellenállt, mint mindig. Chaterina ismerte a gonosz kis szerkezetet, amit Smith a falra pattintott. Ez esetben úgy állították be, ahogy megszállt emberekből kitörő szellemlények elleni akcióknál szokták. Smith nem hagyott semmi esélyt a sárkánynak. Ha az óriás elvesztené a kontrollt és a sárkány, vagy az a valami ami a szeme mögött figyel előtörne, a kis szerkezet egyszerűen kisimítja a forráslény szövedékét. Jelen esetben Bleumont mondhat viszlátot a varázsképességeinek. Rosszabb esetben kómába esik, és úgy is marad. Chaterina látott már megszállt személyt, így azt is tudta, hogy ebben az esetben nem erről van szó. Smith azonban nem hagyott kiskapukat. Akármi is legyen ez az ember, ha nem jön velük, akkor ellenük van. Chaterina eltöprengett már párszor ezen, hogy mennyire képtelen ilyen fekete-fehérben gondolkozni.
Ott állt az óriás, egyre szomorúbban nézett rá. Az egész párbeszédük nem volt egy perc. Záró mozzanatként Bleumont elpöccintette a cigarettacsikket és a valóban nagyon közel merészkedő Smith arcába fújt egy nagyobb adag füstöt. A kis szerkezet pittyent egyet, Smith előkapta a fegyverét, Chaterina pedig egyrészt megtántorodott az óriás pajzsából felszabaduló energiák löketétől. Másrészt elméjének gátjain mint cunami gázolt át egy képsor és egy sikoly. A képsor felkavaró volt, a sikoly egyszerű.
–Hívd anyát.

Chaterinán végigsöpört a francia minden ereje, úgy zihálta szét a sejtjeit, hogy minden idegszála fájt. Megtántorodott kicsit, és elvesztette a világot maga körül. Üres szín és hang lett minden. Nem volt benne már az a mélység, ami eddig. Nem volt benne a zsongás, amit a körülötte állók felszínes gondolatai okoztak.
Smith a földön feküdt. A kínai lány éppen eltörte a nanyakát. Chaterina tett pár lépést az óriás felé, aki moccanatlanul állt, üveges szemekkel meredve a semmibe. Az orrnyergén egy kis lyukkal. A vér éppen elindult a széja sarka felé.
A döntést meghozta az univerzum. Smith halott, tehát ő átállhat a sárkány oldalára. Ha él egyáltalán még.
–Megfosztatott a képességeitől. – Ez a gondolat úgy mart belé mint vipera. Aztán elsötétült a világ.

Mikor magához tért, a földön feküdt. A feje üres volt és mély mint egy kiszáradt kút. Emberek beszélgettek körülötte, halkan. Gaiaról és az ö elméjének törléséről. Próbáltamagát továbbra is ájultnak mutatni, de a pánik elöntötte immár minden különleges képesség nélküli elméjét. Tiszta szívéből gyűlölte Smithet, a szerkezetet a falon, de legjobban önmagát. A gyávát, akinek sosem kellet saját utat választania. Nem kérdezte tőle senki, hogy ő maga mit tenne a saját képességeivel. Megkapta a parancsot és ment. Néha fájt, néha nem értett egyet teljesen, de gyorsan elnyomta ezeket a hangokat azzal, hogy ő katona. Az emberiség katonája. Most azonban, hallgatva ezeket az embereket és rémülten veszve el az eddigi életét meghatározó képesség hagyta űrben. Most érteni kezdte, hogy mindvégig rossz oldalon állt. Lehet ugyan, hogy Bleumont nem ember, az is lehet, sőt valószínű, hogy nem maga Gaia jött el hogy megmentse, de az biztos, hogy most is őt védte az óriás, és amellett szállt síkra, hogy ne öljék meg őt, és ne töröljék az erre az estére vonatkozó emlékeit. Asa felültette és jéghideg tekintettel fenyegette meg, hogy megölik, ha megmoccan. Ő zokogott és motyogva könyörgött, hogy szánják meg.
Bleumont leszavazták. A hatalmas fekete férfi odalépett hozzá és belépett az elméjébe.

Nem látott és nem hallott többé semmit. A tudatát betöltötte az űr feketéje, és a távoli, pislákoló csillagok. Végignézte az elmúlt két nap minden emlékét. Aztán visszatért a Rolffal kötött egyességhez. Rolf lent ült a kommandósokkal a kocsiban. Csak arra várt, hogy Chaterina megjelenjen az immár kezes báránnyá szelídült Bleumonttal. A fiához mentek volna a kórházba. Rolf azt remélte, hogy az óriás meggyógyítja a fiát. Chaterina nem táplált illúziókat a VR sisak áldozatairól, de ezt nem osztotta meg Rolffal.
Az űr eloszlott és Chaterina mély álomba zuhant.

Loisada - Madárház

Bluemo’ lerogyott közéjük. Megveregette Jerome hátát. Fáradt volt. Homlokán a seb még szivárgott és a golyó is kilátszott. Jerome felült. és rámeredt a bátyjára. Bluemo’ szája sarkában mosoly bujkált. Jerome közel hajolt és óvatosan megsimított a sebet.
–Kivehetem?
–Vegyed. -  vonta meg a vállát lazán az óriás. Könny gyűlt a szemébe ahogy nézte Jeromeot, miközben az lassan kihúzta a golyót a csontjából.
–Mi történt? Kérdezte végül, miközben a vért törölgette az arcáról. - Addig tudom, hogy lelőtt. – a kezén a golyó ütötte seb lassan elkezdett gyógyulni. Fájt, és kusza volt a húsa, de a csontja összeforrt és be tudta hajlítani az ujjait.
–A csávó lelőtt, mi pedig megkértük Gaiat, hogy ne hagyjon téged meghalni. Vázolta fel az eseményeket Lucy.
–Gaia pedig eljött legkedvesebb fiáért és visszaadta az életét. – tette fel az i-re a pontot Asa.
Bluemo lassan felnézett Ritára, majd végignézett a romokban heverő Madárházon. Minden, ami a jelenség hatására kinőtt, kisarjadt most halottan hevert. Letörve, lehullva, kiszáradva élettelenül. – Úgy érted itt volt Gaia? Értem? Hozzám, vagy mi? Mi van? – Hihetetlen volt. De ami sokkal jobban zavarta Bluemo’-t hogy értelmetlen. – Gaia nem jön el senkiért, Asa, ezt neked kellene igazán tudnod. A halál az élet része. Nincs ilyen, hogy és akkor megkegyelmeztek neki az istenek és adtak neki még 25 évet. Értetlenkedve rázta a fejét.
A többiek csak mosolyogtak rá. Szeretettel és örömmel és fáradtan.
– Miért jött el?
– Hozzád. – Szögezte le Rita, és elkezdte más szemmel is végignézni a szeretett óriást. Rendben van e a szelleme, nem bolondult e mag vagy nem sérült e nagyon a valós alakja. Amit odaát látott sokkoló volt. Aki eddig ember volt, és csak összetettségében tért el tőlük, most sokkal jobban eltért, és idegennek hatott odát. Ő volt az, Bluemo’ továbbra is, csak mintha valami kikandikálna – jobban – az embersége alól. Valami, ami nem tartozik ide, nem innen ered és nem ide való. De neki, neki szerves része és fontos eleme, és e nélkül eddig sem lehetett volna meg. Hova dugta eddig, vagy honnan lett ez most? A sárkány. – döbbent rá Rita. Kezdi a sárkány átvenni az irányítást?
– Mit látsz? – Bluemo’ szeme szomorúbb volt mint kíváncsi. – Valamitől nagyon elsápadtál.
– Megmutatom… Beengedsz?
– Ne verj szét semmit, kérlek. – vigyorodott el az óriás.
Rita belépett a felkínált csatornába. Nem volt a lovag sehol. A hatalmas és fenséges sárkány, ragyogó pikkelyekkel, csillogó éjfekete pofával várt rá. Hangja a menydörgés, tekintete forró láva.
– Hol a lovag?
– Nincs itt? – a sárkány teherautónyi fejét óvatosan engedte le Rita elé és fordult jobbra majd balra, mintha keresne valamit. Egészen bizarr volt, ahogy saját magát kereste és nem találta. Rita átengedte az emlékeit a sárkánynak, hogy az megfigyelhesse miben változott tegnap óta a mintázata. Megváltozott, most már biztosan tudták. A sárkány bődült egyet és kiengedte Ritát a kapcsolatból. Bluemo’ magába roskadt. Kicsit csóválta a fejét. Lemondás és kétségbeesés lengte körül. majd felállt és kivonszolta magát a teraszra. A Hold még fenn ragyogott, a fű nedves illata betöltött mindent.
– Ő a bátyám, Rita. Akármit is láttál.
– Ő a bátyád volt, de most valami megváltozott és sokkal inkább sárkány, mint eddig bármikor. - Kifutott a vér az arcából, mert most gondolta végig először, hogy ránézve mit is jelent mindez.
– Gaia nem ment meg egy embert, de megment egyet az utolsó mitikus lények közül?
– Ő a bátyám, ha mitikus lény, ha nem. Ismeritek őt, ő Bluemo’ nem változott köztünk semmi. Jerome inkább könyörgő volt, mint határozott. Mind érezték a kénes szagot amit a barátjuk hagyott, látták a zöldes ködöt a szobában, ami lassan kúszott ki az éjszakába. Berger felállt és csatlakozott Bluemo’hoz. Asa csak forgatta  afejét, hol Ritára, hol Jeromera nézett.
– Ő a bátyád, Bluemo’. Pont úgy és pont annyira mint eddig. annyi a különbség, hogy most nem bújik egy kesztyűbáb lovagocska mögé, hanem maga és mindenki számára vállalja hogy ki ő. De ő eddig is ez volt. Lucy türelmetlenül csóválta a fejét. Láthatóan magát a kérdést sem érettte. Számára Bluemo’ mindig is valami misztikus dolog volt, ami ember testben él, és ember testben szerethető. Nem változott semmi,
– Mi legyen ezekkel? – Bökött a két fekvő ügynök felé.
–Képtelenek varázsolni, de hogy ezt Gaia, Bluemo’ vagy a saját kütyüjük tette velük, arról fogalmam sincs. Asa fel is pattant és lefeszegette a korongot a falról. Szétolvadt a műanyag borítása is, nem beszélve a belsejéről.
– Lehet hogy az. Meghibásodott. Lucy gonoszul vigyorgott.
Asa odalépett Chaterina fölé. Chaterina reszketett és próbált eszméletlennek látszani, de nem volt az. Asa felültette, de remegett a keze a haragtól. Oda súgta a rémült ügynöknek, hogy ha megmoccan halott.
– Mi legyen? – maradt a kérdésnél Lucy.
– A szájuk valóban eljárhat, és akkor ide gyűlik a sok napszemüveges. Szerintem vagy öljük meg őket vagy égessük ki az emlékeiket. Bluemo’ jelent meg a teraszajtóban.
– Ezek az emlékek jelentik számukra a magyarázatot, hogy miért veszetették el amindenkitől megkülönböztető erejüket. Ha ezt az emléket elveszed, lehet hogy meg is ölheted inkább. Mert így csak a frusztráció marad, a nyughatatlanság és viszketés a bőrük alatt.- ahogy beszélt a füst csendesen gomolygott a szájából. Rita sírni tudott volna ennek láttán. Hol van ő ettől a félistentől? Hogy nőhetne mellé? Sehogy.
– Csak bajt hoznak rád. Nem hiszem, akármilyen potens sárkánnyá is növekedtél, Gaia még egyszer megment a karmaikból.
Bluemo’ szemére rátelepedett egy árny, és egész este ott is maradt. Nem nézett többet Ritára, és nem is nagyon emelt szót se az ügynökök mellett sem ellenük. Végül kiment ismét a teraszra és nézegetett le az utcára, ahol a kommandósok szépen türelmesen vártak. Végül Asa hívta vissza, hogy döntse el mi legyen az ügynökökkel.
– Szavazzuk meg. Itt vagyunk a szép Amerikában, szavazzunk. Tessék!- megvárta míg mindenki mond valamit.
Az emléktörlés elsöprő győzelmet aratott a szabadon elengedés és a gyilkosság felett. Bluemo’ bólintott és megtette, majd leült az alvó ügynökök mellé. – Van még valami amiről tudnom kell?
– Rita bólintott és elmesélte az álmát.
– Az átmentés! – kiáltott fel Asa – Valahova átmentettek egy csomó lényt. Nem egyszerűen egy csoportot, egy családot, hanem egy csomó csomó lényt. Ahogy az a kendőn is van! Sorban állnak. – szaladt is és bányászta elő a ládából a csomagot újra.
– Kit nem ismerünk a menetből? – Úgy hajoltak a kendő fölé, mintha régi iskolai tabló lenne. Szépen sorban azonosították mind a 54 szereplőt. Mennek valahova, ami nagyon messze van, és nem 54-en vannak, mert ott elöl a menet elején csak apró pöttyöcskék jelölik a sorban haladókat.
– Nem látszik, hogy hova mennek. Semmit nem hímeztek oda. Még egy pöttyöt sem.
– Valószínűleg a szellemvilágban van. – mélázott Rita. – a fizikaiban nem lehet.
– Hacsak nem így, mint Bluemo’. Benne az emberi formában. Hiszen ő is egy fenséges, hatalmas, csodálatos mitikus lény valójában. Már elnézést…- Asa szemében ott volt a sárkányok iránti gyermekkori rajongás emléke. Bluemo’ még szomorúbbnak látszott. Egészen összegörnyedt ültében. Mintha kisebb akarna lenni saját termeténél. Nem szólt semmit.
– Az ennyi generáció után eléggé furán alakulhatott volna. – Gondolkozott Jerome hangosan. És akkor én miért nem vagyok, mondjuk Griff? 
Bluemo’ mosolyogva nézett az öccsére.
– Még az is kiderülhet. - súgta hangtalanul neki.
– Valószínűbb, hogy a szellemvilágban van. Hogy tudunk ott eldugott dolgokat megkeresni? Egy egész birodalmat valószínűleg…
– … a legmágikusabb világot. – kuncogott Lucy.
– A szellemvilág minden lényének van lenyomata a fizikai világban. Ennek miért ne lenne? Ha ennek is van, az valami nagyon karakteres, nagyon varázslatos hely lehet. – vitte végig a gondolatmenetet Rita.

– Mi az a hely, ami elég régi, elég nehezen megközelíthető, eléggé misztikus, a világon mindenhol kb. ugyanazon hiedelmek övezik, mindenhonnan elérhető és mégsem bejárható? – Berger jó volt összegzésben. Most is egy csapásra felállította a paraméterrendszert.
Bluemo’ kinyitotta a notebookt és pár szót gépelt be, majd letette a gépet maga mellé.
– A Hold. - mondta ki. A gép pittyentett. Bluemo megnézte és újabb pár szót gépelt be. Most már az ölében hagyta a masinát.
– A Hold? – Jerome nem látta meg az összefüggéseket elsőre. Asa azonban azonnal kapcsolt.
– A Hold a fizikai világon túlmutató dolgok szimbóluma, a szerelmeseké éppúgy mint a halottaké, a misztikum a túlvilág a varázslat jelképe. Az ár-apály jelenség, a holdkórosság a menstruáció, teliholdkor többen születnek, mint máskor, teliholdkor gyorsabban nő a fű. Ezek mind hatások, amik mindenhol a világon hatnak és vannak. Ahogy a mágia illetve annak nem léte is. Holdfényben könnyebb varázsolni a hiedelmek szerint, illetve holdfogyatkozáskor nagy bajok eshetnek.
– Van a nyakadon egy Hold tetkó, azt se felejtsük el. – vigyorgott Jerome.
– Meg van egy máglyáról elszökdöső szép-szép anyád is. Tette hozzá Berger. Az is így hihetővé válik. Átlépett szellem oldalra, lelibbent a galyakról és elsétált.
– Kisgyerek koromban biztosan tudtam, hogy a Hold a barátom. Tudom, hogy hülyén hangzik, de pl. most is telihold van. – Lucy lesütötte a szemét, mintha valami nagyon szemérmetlent mondott volna. Bluemo’ újra gépelt. Aztán sóhajtott egyet és letette a gépet.
– Zion azt mondja, hogy sosem szállt le senki a Holdra. Egyszerűen nem bírtak. Meghibásodásokat észleltek egy ponton túl minden alkalommal. Azért építették a Hope-ot, mert nem volt más választásuk.
– Vagy az ott lévő élet nem tűri meg a Szövő ilyen durva jelenlétét, amit egy űrhajó jelent. – Mosolygott Lucy.
– Máris érthető, hogy miért állt fel álmodban Gaia teteméből két Gaia. – bólogatott Bluemo’ és az ajtóhoz sétált. Egy lélegzetvételnyi idő múlva becsöngetett valaki. Bluemo’ kinyitotta az ajtót a rémült tekintetű Rolfnak.
– Ott vannak. Vihetik őket. Ne okozzon csalódást, Mr. Rolf.
– Igyekszem Uram. Mondta az és kivitette két rendőrrel az eszméletlen ügynököket.
– Van egy kis dolgom. Majd jövök. – nézett hátra hányavetin Bluemo’ és még mielőtt a többiek reagálhattak volna, becsukta maga mögött az ajtót.

Loisada - Madárház - Lucy

Az egész délutánt a teraszon töltötték. Csemegéztek a svéd holmikból, szundikáltak a hinatágyban, szeretkeztek a fűben heverve a hatalmas virágzó díszbokrok alatt. Asa és Jerome órákra eltünt valami régi archív DVD ürügyén, meg a piacra is be akartak ugrani, Bluemo’ és Rita pedig annyira kiütötte magát a szellemtúrával, hogy hangosan horkolva aludtak Rita szobájában. Idilli volt minden. Még ha a tudatuk peremén ott is billeget a katasztrófahelyzet, itt fennt, a gyepen, a hatalmas város fölött, csicsergő madarakkal és színes abroszokat libegtető szellővel nehéz volt erre fókuszálni. Ki tudja mikor lehetnek így együtt újra? -gondolta Lucy és úgy simult oda Bergerhez, mintha össze akarna olvadni vele.
Délután azért csak elmentek néhány hangszerét a Tibecara, elkoztak két kongát is meg csörgőket. Két gitárt és Berger szaxofonját ia. Hamar beesteledett. Végül úgy döntöttek Bergerrel hogy kint alszanak a nyugágyban a szabad ég alatt. Csodálatos telihold volt. Felhőtlen tiszta éjszaka. Cirógató szellővel és rezzenetlen csillagokkal.

Az összes haja édnek állt. Úgy ugrott fel, mint egy harcos. Berger hümmögve tapogatta az ágyat Lucy helyén. Asa kapcsolta fel a világítást a nappaliban, amitől az egész Madárház, innen a teraszról egy ragyogó arany ékszerdoboznak látszott. Rita is előbotorkált.
Valaki kiabált és rendőrök berugva az ajtót özönlötték el a lakást. Mint valami krimiben. Lucy dermedten állt. Egy perc múlva már a teraszajtóban álltak Bergerrel és nézték a bent folyó huzavonát. Bluemo’ cigarettázva, lazán és hányavetin tárgyalt a két ügynökkel. Lucynek azonnal feltünt, hogy mintha változtak volna az erőviszonyok. A másik rendőr, Smith diktált egyértelműen, bár Chaterina beszélt Bluemo’val.
Lucy nézte a fogyó cigarettát az óriás kezében és megértette, hogy csak álca. A füst amit az kifújt, nem cigarettafüst volt. Kénes szaga és zöldes színe elárulta. A szobát megtöltő mágia, egymásnak feszülő akartok és szövedékek ugyan láthatatlanok voltak Lucy számára, de a lúdbörzés és a gyomrába harapó görcs, a fel felakadó szeme, a savas íz a szájában árulkodó volt. Sehol egy rontás vagy látható mágia. Mégis egyre rosszabbul lett.
Elérkezett a tárgyalásban egy pont, ógy 2 perc után, amikor egy pillanat alatt kihúnytak a mágiák. Bluemo’ egy nagy adag füstöt fújt a közelhajoló Smith arcába. Mintha erre válaszolna az ajtó mellé tapasztott szerkezet azonnal vad sípolásba kezdett. Ez a hang vetett véget mindennek. Az ügynök tökéletes gyorsasággal kapta elő a fegyverét és lőtt.

Lucy csak a mozdulat elejét fogta fel, azt, hogy a pisztolyért nyúl. Nem voltak illúziói. Az ösztönei pedig erősebben tolták, mint bármilyen izom tehette volna. Ugrott, mint egy manga hősnő. Vízszintesen szállt Smith felé. A rugásában benne volt minden fájdalom. Emlékezett, mikor ugyanezzel a kétségbe esett elszántsággal harcolt, alig egy éve, Bergerért. Most a legjobb barátjáért vedlett harcossá. Smith mellkasán landolt. Teljesen elsodorta az ügynököt.

Röptében érte a bevillanó üzenet, ahogy elszállt Bluemo’ előtt. Látta őt ahogy kisfiú, ahogy egy labdát dob valami kertben valakinek. A látóterét kitöltötte a labda, a kis Bluemo’ keze ahogy elengedi. A keze ahogy E.T. kezévé változik miközbe a labta távolodik tőle. A labda van csak már, ami forog és átváltozik a Földdé, amit egy idősödő női kéz kap el. Egy pillanat csak az üzenet de a fülében percekig cseng a sikoltás.
–Hívd anyát!

Lucy megérkezett Smith ügynök mellkasára. Az döbbent arccal feküdt alatta, kezei éppen indultak, hogy elkapják Lucy lábát. Ő csak előrelépett egy kicsit, és nem nehezedett bele a mozdulatba. Smith nem moccant többé. Feje oldalra csapva, ahogy Lucy lábfeje fordította. A düh elpárolgott. Sajnálattal vegyes szomorúság és a végrehajtók szenvtelensége viaskodott benne. Smith pislogott kettőt. Lucyből pedig elszállt a részvét. Hátrafordult, hogy megnézze Bluemo’-t.
Az óriás csak állt moccanatlanul. Chaterina földön hevert, felette Berger egy seprűnyél vastag növénykaróval a kezében. Jerome a két lány között térdre esve, azok lábát szorongatva, talán, hogy ne ájuljon el. Hamuszürke volt. Bluemo állt, a szája már nem füstölt, szemei üvegesen meredtek a semmibe, az orrnyergén egy ujjnyi lyuk, amiből lassan csordogál a vér.

Lucy nem bírt ezzel mit kezdeni. A sírás fojtogatta, de míg Bluemo’ nem esik össze, valószínűleg él. Nem érezte élőnek, de erre nem is mert gondolni. Odalépett Jerome elé és felsegítette a földről.
Mind egyszerre szólaltak meg, egymás szavába vágva. Egy pillanat múlva már Rita elméje fogta őket össze. ÉS nem voltak kétségeik. Aki Bluemo’ az nem az anyját hívja. Asa fejében felrémlettek a délutáni kirándulása képei. Az óriás lakásában alig 5 tárgy volt ami személyesnek mondható. A közös első koncertplakátjuk és két férfialakot ábrázoló Niger szobrocskán kívül egy hatalmas poszter volt csak a lakásban. Azon a Földgolyó pompázott, a Holdról nézve. Az egész élete, a céljai, az eszméi és az iménti kétségbeesett üzenet egyértelműsége, a a frissen bevállalt sárkánysága, az elképesztő karizmatikussága, szellemi és teremtő ereje egyértelmű volt mindenkinek, hogy nem lehet simán emberi eredetű.
–Hívjuk anyát. – mondta ki Asa és a konyhapultról levéve a legközelebbi kést egy rövid svéd szakrális szöveg elmondása után mindkét karjára mély sebet vágott. Eszébe jutott Holla mama, aki büszke lenne rá, hogy meg meri tenni ezt a hívást, aki büszke lenne rá, hogy nem fél. Egy szikrányit sem fél feláldozni magát ezért az emberért. Mert ez helyes lenne. Ennek értelme lenne, és ez olyasmi amiért érdemes és helyes meghalni, ha ezt kíványja a sors. Jerome szétrázta a haját és végigzongorázta a végtagjait, mint egy kényszerbeteg. Csokoládé színű bőre aszfaltszürkévé fakult a rémülettől. Berger beállt Jerome és Bluemo’ közé. Láthatóan félve érintette meg a barátját, nehogy az az érintéstől essen össze. Lucy pedig a démonzavaró versikébe menekült, és úgy ragadta meg a felé nyújtott kezeket, mint fuldokló a csónakból kinyúlóét. Rita kiválasztotta a Tarot pakilból a Világ lapját és letette a földre, Bluemo’ lába mellé.

Hívták anyát, hívták a Földet, magát Gaiát, a természet legelemibb őserejét, a teremtést magát, az istent, kinek mit jelentett ez. Hívták és könyörögtek, hogy mentse meg Bluemo’-t, bármi legyen is ő.

És Gaia jött.

Ahogy elkezdték megérezni a közeledő jelenlétet önkéntelenül is lekuporodtak a földre. Homlokukat a földre szorították és minden sejtjükkel könyörögtek, immár a saját életükért is, de leginkább a barátjukéért.
A Madárházban megmozdult minden. A növények ropogva, pattanva rügyeztek ki. Szára levele szökkent mindennek, mint egy trükkfilmben. Asa rengeteg növényén kívül a konyhaszekrény, a székek lába is rügyezett és bontott szirmot és növesztett ágat. A fémtárgyakra kristályok nőttek az üvegtáblák némelyike lefolyt a fémvázra. Egy perc sem telt el és az egész madárház egy civilizációt legyőző megállíthatatlan dzsungellé vált.
Bluemo’ a sarjadzó életforgatag közepén úgy állt, akár egy szobor. Az egész burjánzás nem tartott tovább öt percnél.

És Gaia elment.

 Hosszan feküdtek mozdulatlanul. Mintha ezer éveket öregedtek volna. Jerome sírt, Berger szinte ájult volt az élménytől. Asa felült és összenézett a feltápászkodó Ritával. Egyikük sem merte tekintetét Bluemo’-ra emelni. Lucy várta a rosszullétet. Végig azt várta mikor akad fennt a szeme és mikor szűnik meg a világ. Sajnált volna egyetlen pillanatot is elveszteni ebből a hihetetlen találkozásból. Nem voltak illúziói a szobában megjelent jelenlétről. Nyilván nem maga Gaia teljes valójában, csak talán a kisujjának körmének egy szilánkja. Mégis olyan katarktikus élmény volt, hogy egy pillanatra el is felejtette miért történt meg ez a találkozás.
Az óriás nem mozdult. Csak a jólismert, stresszoldó humornak fenntartott hanghordozásával ejtett közéjük egy mondatot.
–Jó ez az anyag, öcsi.

Loisada - Madárház - Bluemo'

Arra ébredt, hogy Rita hirtelen felült. Semmi baj, kicsi – gondolta Bluemo’. Csak egy álom a sok közül. De nem moccant és nem szólt egy szót sem. Hiszen megígérte, Beérte a hellyel az ágy felén, és a közös takaróval, egyetlen érintés nélkül. Az illata és a tudat, hogy pár centire fekszik tőle. Ennyi jutott most. Rita kiment a szobából, Bluemo’-t pedig elkezdte valami viszkető rossz előérzet hatalmábakeríteni. Kiugrott az ágyból, és egy gyors mozdulattal átsurrant a szomszéd szobába, ahol reménye szerint Jerome aludt. A szoba üres volt, ő pedig meztelenül állt a közepén, álomtól kábán, miközben a viszketés fájdalmas marássá változott a halántékán. Folyamatos mentális támadásnak volt kitéve, de a sokéves védelmi vonalak és pajzsok eddig észrevétlenül működtek.  atámadás erősödött. Valami durvábbra lesz ma szükség, mint szigorú tekintetra vagy gondosan kiválasztott szavakra. Jerome ottfelejtett tréningjét húzta fel, és megkönnyebbülve találta meg benne az öccse pakli spangliját. Ez jó lesz – vidult fel. A lazaság leszek maga. Rágyújtott, és úgy alakította a füstöt belül, hogy kitöltsön minden esetleges rést, minden apró egyenetlenséget a mintázatából kialakított páncélzaton.Aamikor meghallotta a bejárati ajtó reccsenését, ahogy berúgta valaki. Ő már túl volt egy cigin, és egy mentális erőd felépítésén. Az ő elméjébe ugyan nem fog bejönni senki. Éppen ki akarta nyújtóztatni a tudatát a többiek felé, hogy bevonja őket ebbe a védelembe, mikor lecsapott rá az első direkt mágikus ütés.
Kifújta az aktuális adag füstöt, elnyomott egy meglepő ám heves köhögési rohamot és a kommandósok kíséretében kicammogott a nappaliba.  
Mind ott voltak már, szépen riadtan álltak félkörben. Chaterina szigorú összeszorított szája neki bizonytalanságot mutatott. A vele kivonuló ügynök, bizonyos Farell Smith makulátlan fehér civil kabátjával mintha direkt a köztük lévő kibékíthetetlen világszemléleti különbséget akarta volna hangsúlyozni. Bluemo’ fekete volt, ruházatában, bőrszínében és immár tekintetében is.

Megcsapta az erő. Valaki olyan hevesen támadta őt, hogy egészen megbillent a csapások alatt. Fizikailag persze nem látszott semmi. Csak ő érezte hogy rogyadozik az extra erősre felhúzott saját mintázatából szőtt páncélzat.Nem Cahterina varázsol, állapította meg, majd a szeme a kísérő rendőrre tévedt, majd egy hokikorong forma vidám piros LED-del világító eszközre amit most tehettek fel a rendőrök a falra. Smith légies, vékonycsontú, szép arcú férfi volt, és keményen próbálta áttörni a védelmet. Bluemo’ viszketése olyan hevesen tért vissza, hogy összerezzent tőle. A kommandósok kivonultak, Chaterina pedig becsukta az ajtót. Most először Bluemo’ komolyan eltöprengett milyenek az esélyeik. Ha a többiek valami okból nem kapcsolnak elég gyorsan, akár mindőjüket vihetik – most már tudta ő is – hogy a Hopera. Elemnek, mondjuk, hajtóerőnek, vagy életfogytiglan olyan céloknak szentelve a képességeiket, amikkel csak nagyon kis részben értenek egyet. Vagy tepsi-  tette hozzá még Bluemo’ tárgyilagosan. Végül is, ha nagyon ellenállunk, simán lelőhetnek. Egy golyó nagyon gyors ha az ember mással is el van foglalva közben.
–Szeretném megkérni, Mr. Bleumont, hogy álljon rendelkezésünkre és fogadja el meghívásunkat a kutatóközpontba. Az egész világ egy emberként könyörög a segítségéért. Chaterina nagy erőkkel kopogtatott Bluemo’ tudatán. Nem támadott, hanem verte az ajtót, bebocsájtást követelve.
– Nem megyek - mondta ki egyszerűen az óriás. A többiek mint kísértetek álltak körben. Az egész jelenet olyan rövid volt. Még egy perc sem telt el azóta, hogy kilépett Jerome hálófülkéjéből.
– Kérem. Egy oldalon állunk. Mindannyian a katasztrófa okait kutatjuk. Nem értem miért mond nemet az ajánlatunkra, mely szerint használhatja hatalmas apparátusunkat és fejlesztőinket hogy megoldást találjon erre a helyzetre. Hogy tud a tükörbe nézni így, hogy nem tett meg mindent? Chaterine dörömbölése abbamaradt. Az ügynöknő a még jobban megkeményedett.
– Én nem csupán az okokat kutatom Miss Zicenbah, hanem a megszüntetésükre is törekszem, amire önök, illetve az önök által kijelölt úton dolgozó kutatók nem. Voltam Washingtonban, ahogy azt Ön is nyílván tudja. Beszéltem a központjuk főmérnökeivel, és megállapítottuk, hogy nem tudok ilyen módon segíteni önöknek. – a viszketés amit a folyamatos nagyerejű támadás okozott lassan ismét bekúszott a bőre alá, és bár a cigibe bele sem szippantott egy ideje, kilégzésnél egyre erősebb füst kavargott elő a szájából. Még elment cigifüstnek, de Bluemo’ kezdte a talajt elveszteni miatta. Mire nem figyelt fel? Mit nem vett észre? A viszketés elviselhetetlenné kezdett válni. A kis másodnyomozó megelégelte a dolgot és közel hajolt az óriáshoz. Olyan váratlanul és olyan apró mozdulattal ért hozzá, és csak egyetlen pillanatra, hogy a művelet egyszerűsége mosolyra késztette Bluemo’-t. Győztél? Kérdezte magában a kis fickótól. Egyetlen érintéssel legyőztél volna? Az érintés kapu, ezt mind tudták. Ha megérintheti az ellenfelet, számos védelmi vonallal beljebb kerül rögtön. Bluemo’ nem tudott mit kezdeni a szájából előtörő nem a cigitől származó kicsit zöldes füsttel. Nem rontottam el semmit, nem csináltam semmit, aminek ilyen eredménye vagy büntetése lehet…- rémüldözött, miközben egyre kétségbeesettebben állt ellen a támadásoknak és egyre kevésbé tudta visszatartani a kibuggyanni készülő füstgomolyokat.
– Utoljára kérdezzük ilyen szelíden, uram – vette át a szót most Smith.
– Nem megyek sehova. – Szögezte le ismét, és elpöccintette a csikket. Ha így kell lennei, akkor használom elrettentésnek, gondolta és elegánsan a fehérkabátos arcába fújta a maró, kénes és sötétzöld füstöt. Mi a fene ez?
A falra tett korong ekkor sípolni kezdett, Bluemo’ védőbúrája leomlott, mintha sosem lett volna. A fehérkabátos villámgyorsan emelte fel a fegyverét. A pisztolycső úgy harapta szét a maradék pajzsokat, mint gyermek ujja a pókhálót. Bluemo’ vére pezsgett és marta az ereit, a szája megtelt füsttel és a térdei reszkettek. Úgy kötötték meg, a szöveténél, az saját mintázatánál fogva, hogy moccanni sem bírt. Vége. Vége? Ennyi? Mesterien kontrolált elméjét elöntötte a pánik. A többiek? A többiek? Nem tudta ugyan elfordítani a fejét Smithtől, de egyértelmű volt, hogy semmit nem vettek észre a pár másodperc alatt lezajlott változásból. Fogalmuk sincs hogy mekkora baj van. Az ügynök rápillantott Chaterinára és előkapta a fegyverét.
Bluemo’ ösztönösen a pisztoly útjába emelte a kezét. A lövedék úgy hatolt át a levegőn és a köztük újra és újraépülő védelmen, ahogy a tenyerén is. Magára tekerte röptében Bluemo’ szöveteit, mintázatát, lényegét. Úgy csapódott be a homlokába. Látszólag minden ellenállás nélkül. Alig egy másodperc volt.
Utoljára valaki legbelül, egy gyerek, egy kisfiú sikított fel, ahogy felnyújtózni látta a sötétséget..
– HÍVD ANYÁT!

Álom - Rita (III.)

Valami sivatagos helyen egy nőalak egyenesedik fel. Magas, idősödő, kicsit ráncosodó fenséges. Kezeit széttárja, miközben köréáll 8 ember. Nők, férfiak vegyesen. Boszorkány, sámán, lovag és pap is van közöttük. A kör bezárul a magas nő körül, amikor a sorból kilép egy levélmintás ruhába öltözött nő, karjairól csorog a vér, kis arany sarlójával lassan, pontosan vültől ágyékig vágja ketté a középen álló fenséges alakot, majd visszalép a helyére. A kör kitágul, a 8 alak hátralép a földreomló nőtől. 
Előömlő nedvek úgy árasztják el a poros sivár talajt, hogy azonnal burjánzó zöld nyüzsgés lép a helyébe. indák, kacsok és motozó élőlények hemzsengnek és sarjadznak belőle. A csomóból ami a testből megmaradt két ugyanolyan nőalak lép ki. Egymásnak háttal. A nyolc ember arcán csodálkozás és ijedtség tükröződik.

Úton - Jerome

Jerome meghatva figyelte Ritát, ahogy az reszketve bújt Bluemo’ ölelésébe. Nézte őket és felrémlettek előtte a bátyja női. Mind nagyon markáns erőteljes nők voltak. Széles csípőjű nagyhangú, de ha az nem is, igen erős akaratú nők, egytől egyig. Rita sehogy sem illett a sorba. Fakónak, vértelennek hatott a többiek fényében. Jerome megállapította, hogy nem dolga eldönteni, hogy helyesek e a bátyja nőügyei. Elmosolyodott ezen és Asához lépett. Fejével bökött csak a földön ülő páros felé. Asa rögtön vette a lapot. Pillanatok alatt kihordták a hideg kaját, kinyitották a kempingasztalokat, székeket és piknikhangulatot teremtettek a teraszon, hogy így biztosítsanak privát időt nekik bent a szobában. Berger és Lucy úgy hevertek ki a napra mint a gyíkok. Limonádét szürcsöltek és lubickoltak egymás társaságában. Régi sztorikat elevenítettek fel tizensok évvel ezelőttről, szerelmi kalandokat, koncerteket és utazásokat. Európa és az egyetemi idők fényévekre voltak.
– Mit tud Rita? Nem illik a sorba… De rém helyesek ott a szőnyegen. Bökte ki végül Jerome.
– Pont azért jó, mert nem illik a sorba. De hallod, ennek a két elmebajnoknak hogy megszűnt a külvilág amit egymás karjaiba kerültek. – Bergerből olyan felszabadultan tört elő a nevetés, hogy ez már önmagában szívderítő volt.
– Nem harsány színekből szép szerintem, mint azok a nők lehettek. -  kanyarodott vissza Asa az eredeti témához – Rita. olyan, nagyon halvány pasztellekből, és fehér közeli színekből áll. Nagyon finom és lágy. A sok harsányság között nehéz meglátni az ő finom árnyalatait.
– Hm… Igazad lehet – vigyorgott Jerome –  Azon gondolkoztam, hogy ez a szellemutazós dolog, ez már előkerült korábban. Voltak olyan feljegyzéseink az embervadászatból, ahol ilyeskre alapozták az elmebajt. Nem, Berger? Emlékszel?
–Volt ott minden. Igen, dereng ilyesmi nekem is. De Asa, jeles felmenőd is elszökött a börtönből meg a máglyáról is. Azt is elég meredeken hangzik ahhoz, hogy ilyen szellemutazós legyen, nem? Rita  is úgy tűnt el a szőnyegről, mint akire lekapcsolták a villanyt.
– Menjünk el azokért a feljegyzésekért. Ott van a bratyó lakásán mind. Hm?

1 órával később és 50 emelettel feljebb Jerome a bátyja lakásának konyhapultján merült el éppen Asa szőke tincseibe. Teljesen magával ragadta az illata, a bőre puhasága, és az az ősi forró női energia ami körüllengte. Bluemo’ apró ám igen magasan elhelyeszkedő luxu apartmanja ideális csajozó hely volt. Asa ugyan más volt. Ő nem futó kalad volt immár, hanem Jerome életének legnagyobb párkapcsolati kihívása. A jól bevállt eszközöket attól még kár lett volna kihagyni. Ahogy összegabalyodva falták egymást, úgy látta magukat mint olyan olyan ellentétpárt ami ugyanazon dolog két fele. Egynemű, még így is. Csak együtt voltak értelmezhetőek. Ketten együtt adtak ki egy egészet. Ebben biztos volt. De hogy hogy bírják ki együtt anélkül, hogy ne gyilkolják egymást halomra gondosan kiélezett szavakkal, arról elképzelése sem volt.
Asa éppúgy halmozta az élvezeteket, mint ő. Most is olyan hévvel és érzékiséggel csókolt, hogy Jeromenak minden önuralmát össze kellett szednie, hogy féken tartsa elvaduló ösztöneit.
Mindent máshogy akart csinálni, mint amit a sok száz lány utáni rutin diktált volna. Asa kellett. A csípős nyelvével, a kacér járásával, az izgató színeivel és hülye kis svéd dolgaival együtt. Úgy akart vele keveredni, hogy megmaradjon ő maga. Mint rasta tincseik tették elmúlt éjjel.
Asa érti a hedonizmust, érti az életet, és jól érzi magát a világban. Nem kell titkolniuk egymás előtt a képességeiket. Ez volt a szabadság maga. A hormonok már vörös fátylat húztak köréjük amikor Jerome letérdelt Asa lába elé, és megtett minden tőle telhetőt, hogy egy életre szóló emlékű gyönyörű és felkavaró élményt nyújtson a lánynak. Végül az ösztönök nyertek csatát és ott, a pulton forrtak eggyé, olyan hevesen és kiéhezve a másikra, amiről azt hitte, mágia nélkül már soha nem lesz képes. Hosszan pihegtek. Asa sokáig reszketett még és úgy ölelte a lábaival, karjaival mint régelvesztett és most megtalált kincset. Jerome cirógatta, babusgatta a lányt, amíg kicsit összeszedték magukat. Majd mint kik valami igazán nagyszabásút hajtottak volna végre eltelve örömmel és felszabadult teremtő energiákkal visszafurikáztak a Madárházba.

Loisada - Madárház - Bluemo' és Rita

Bluemo’-t magát is meglepte, hogy mennyire aggódott Ritáért odaát. A rontás pedig olyan hirtelen csapott le, hogy valóban az ő reakcióidején múlt, hogy Rita életben maradt. Álmodott ilyesmit is a lányról, de az ilyen igazán pozitív álmok csak nagyon ritkán jöttek. Most hogy ott ült az ölében Rita, most, hogy hagyta magát nyugtatgatni, , hogy elesett volt és törékeny és ijedt, Bluemo’ elhitte ismét, hogy a nagyobb veszély elmúlt. Rita mellette állt. Ez az érzés pedig édesebb volt, mint egyszerűen egy ellenség baráttá fordítása. Ahogy hallgatta Rita önostorozását eszébe jutott, hogy alig két napja ő maga is hasonlókat gondolt magáról. Akkor Asa tette helyre őt, Rita segítségével. Most rajta a sor, hogy visszaállítsa Rita önbecsülését. Tovább duruzsolt a lány fülébe, aki lassan abbahagyta a szitkokat. Elcsendesedett és ellazult a hatalmas férfi ölelésében.
–Jobban vagy?
–Ühüm. Nem szabad ilyesmit csinálnom. Semmit nem tudok erről. Olyan hülyeségeket csináltam, mint egy óvodás. Még hogy a Hopera menni?! Meg a Marsra…
Bluemo’ mosolygott.
– Olyan felszabadult voltál amilyen már gyerek korod óta nem. Ugye? Élvezted a felfedezést magát, a kísérletezést a magad örömére…  Nagyon szép vagy odaát is..
–Felelőtlen.
–Tudsz biciklizni?
–Igen.
–Emlékszel hányszor estél el? Nem lehet azt csinálni, hogy az első esésnél abbahagyod, mert akkor sosem tanulsz meg bekanyarodni a bringával.
Rita még mindig Bluemo’ ölében bújva aprókat bólogatott.
–Meg tudod védeni magad, amúgy? Szellemekkel vagy a saját fejedben? Olyan vagy néha, mintha kívülről néznéd csak, hogy mi történik. Azt hiszem jobban tudnék segíteni, ha nem állnál mindig a dolgok külső szélén.
–Ezt én rontottam el. Az én felelősségem volt, az én feladatom, és te mint egy óvobácsi ott álltál. És valóban nem tudtam nélküled végigcsinálni. Pedig az én feladatom lett volna, hogy kipróbáljam, hogy át tudok e tudatosan menni, ott eljutni egy előre kiválasztott helyre és visszajönni.
Bluemo’ elengedte. Kinyújtottta a lábait és hátra dőlt a földre. Rita melléhevert a szőnyegre. Bluemo’ felkönyökölt és szembefordult a lánnyal.
–Igen? És ha valóban hiba, ha kell a biztosítókötél, vagy kell a másik tudása a közös feladat megoldásához, akkor tegnap miért jöttél, bármi áron és mentettél ki? Ha így nézzük az meg az én feladatom lett volna, és elbuktam. Hagynod kellett volna megbűnhődni érte?
–Az egy támadás volt. Téged lelőttek, azért kerültél oda.
–Ó igen. De az én felelősségem volt, hogy leviszlek e titeket mind, hogy kapcsolatban marad ez az elménk ez idő alatt, és hogyha mégis baj van, nekem kellett volna megvédenem titeket. Ehhez képest én voltam az egyetlen, aki megsérült, de úgy, hogy ha kegyed nem jön, én bizony ott halok meg az utánfutóforma mini börtönben.
–Az más. - vágta rá reflexből Rita. Aztán kapcsolt és elfeküdt inkább hanyatt, kicsit mosolyogva már magán. – Oké.  – Aztán eszébe jutott, hogy odaát milyen hangulatú volt Bluemo’. –Odaát teljesen sárkány voltál, tudod?  Hatalmasra kiterjesztett szárnnyal keringtél felettem. Teljes biztonságban éreztem magam melletted… alattad. Azért is mertem talán ilyen szabad lenni, mert ott voltál. Ha jobban belegondolok. – Nem nézett Bluemo’-ra csak szélesen mosolygott.
–Örülök. Akkor hagyjuk is ezt a kinek kellett volna mit csinálni, meg mit nem köröket.  Egy csapat vagyunk, mi így hatan. Szeretnék hinni benne, hogy te is így érzel, de a reménynél sokkal többre van szükségem biztosítéknak az előzmények miatt.
–Milyen előzmények miatt? Igyekszem nem hisztizni a rontásaim végett, de érezni ezt érzem ha nem sikerül. Ez van.
A hatalmas férfi csak sóhajtott erre. Hanyatt dőlt és rá sem nézett Ritára. Ott feküdtek hanyatt egymás mellett.
–Álmodtam veled … párszor. Kezdett bele a férfi.
–Tényleg? Miket?
–Szívesen mondanám, hogy csupa jót, de nem akarok hazudni.
–Mondd el! Hányszor álmodtál velem?
–Az elmúlt 8-10 évben azt hiszem – elgondolkozott egy fél percre – Igen, úgy 9 éve. Elég gyakran…
–Kilenc éve? – Rita megdöbbent. Arra gondolt, hogy az elmúlt napokban álmodhatott vele. De hogy kilenc éve hogy lehet… Mint egy látnok. Ritának is voltak jövőt mesélő álmai. Ezekről akkor, ott, közben is tudta hogy fontosak. Ezek szerint Bluemo’-nak is van ilyen képessége.
–… úgy hetente legalább egyszer. Mondjuk van, hogy gyakrabban, meg van hogy ritkábban, de átlagnak ez egy reális szám. Hm…
–És… és.. miket?
–Többször rosszat, mint jót. Biztos tudni akarod?
–Biztos. Milyen rosszakat? Mondj már egy példát!
–Más elmesélni egy álmot, meg más átélni. Fenyegetőek ezek az álmok. Többnyire ellenem vagy bennük. Vagy azok hagynak mélyebb nyomot bennem, nem is tudom. A legutóbb például egy erdőszélen menekülünk. Csak te meg én, és valahol messzebb az üldözők. Mondom neked, menjünk be a fák közé. De te nem akarod. Szerinted ott nagyobb a veszély. Végül engedsz nekem és befutunk egy csapáson. Nézlek, jössz e, de egy ponton elveszítelek. Forgolódom a sötét erdőben, amikor hirtelen hátbaszúrsz. Megpördülök, és ott állsz. Azt mondod így kellett tégy, mert ez a kisebb rossz. És hanyatt löksz, hogy a késed teljesen átfúrja a tüdőm. Úgy halok meg álmomban, hogy felettem állsz és nézel. Többnyire ilyenek. Elárulsz, vagy megölsz, vagy passzív maradsz, és kívülállóként nézed végig a bukásom, pedig segíthetnél. vannak persze jó álmok is, ahol vállt vállvetve harcolunk, vagy békében élünk a szép tejeskávé színű gyerekeinkkel, de ezekből sokkal kevesebb van. Valahogy az az érzésem, hogy csak akkor jövök ki jól – milyen rémesen hangzik – ha kifejkezetten és határozottan mellém állsz. Mint barát, mint társ, mint szövetséges. És minden rémálom dacára, vágyom is erre. Veled, aki te vagy.
–Ó. – Rita eddigi életében mindig minden helyzetben igyekezett érzelmektől mentesen dönteni, és még ennél is jobban igyekezett nem részt venni a többiek életében. Távol, kívül maradni, de csak annyira hogy jól lássa a többiek életét. –Nem állhatok senki oldalára. Kívül kell maradjak, mert csak így tudok valóban igazat jósolni. Ha nem így tennék akkor befolyásolnám a jóslatot.
–Ember vagy, nem gép. Nem transzban jósolsz, hanem nagyon is észnél vagy. Ráadásul, ha nem érdekel a kérdés maga, ha megfeszülsz sem tudsz választ mondani, nem?
–De.
–Akkor mi ez a kívülmaradásos dolog? Nem értem. – Bluemo’ megijedt. Annyira megijedt, hogy ez az összerándulás Ritának is feltünt. Ha nem áll mellé, akkor előbb vagy utóbb de ellene lesz. Ezt ugyan csak az álmokból tudja, de minden sejtjével érzi is. – Ha kívül vagy, akkor nem vagy velem, és ez elég ijesztő az álmaim fényében.
–Nem foglak megölni. – meredt rá Rita.
–Most még biztosan nem.
–Soha sem!
–Elfogadom.
Hosszan feküdtek egymás mellett némán. Végül Rita szólalt meg.– Kérdezted, hogy meg tudom e védeni magam. Nos, nem igazán. Adsz esetleg leckéket?
–Megpróbálom. Beengedsz?
–Gyere.
Becsukták a szemüket, és egy pillanattal később Betöltötte minden érzéküket egy gyakorlótér. A formák elnagyoltak voltak, de a tér belátható volt. Oszlopok, ablakok, tatamik és matracok, ütőfák és bábúk. Középen ott állt Bluemo’ jól ismert páncélos lovagja. Komótosan bontotta le a páncélzatát. A karjai, az arca véraláfutásos volt és itt-ott megpörkölődött. A szeme játékosan csillogott és a mozgásán nem látszott sérülés vagy fáradtság nyoma. Rita is előkapott valami hacukát az emlékeiből, amiben könnyen és gyorsan mozog. Egyikőjük sem tudott valójában verekedni, de ez egy cseppet sem vett el a harcikedvükből. A dolog az első pár ütés után kezdett évődő erőpróbának tűnni. Vidáman kerülgették egymást. Itt-ott kivillant valami amúgy nem látszódó testrész, váll vagy comb. Izgalmas volt mindkettejüknek. Aztán Rita gondolt egyet és teljes erejéből ököllel orrba vágta a férfit. Az elterült a földön és csak az ütemesen mozgó hátából látszott, hogy hangtalanul nevet. Feltápászkodott, lassan. Rita mellélépett, hogy megnézze mekkora kárt tett a férfiben. Az azonban ahelyett hogy felnézett volna rá, kirúgta a nő lábát, felugrott, hogy rázuhanjon . Rita kifordult alóla és felpattant. Először gyomron rúgta, aztán megállt, hogy kivárja, míg a férfi összekapja magát.  A lovag felegyenesedett, az arcára harci maszkot festett a szétfröccsent vér. Hátralökte Ritát, neki egy oszlopnak. Rita alig kapott levegőt. Azonnal rúgott. Ezzel földre küldte ismét és kiverte három fogát a lovagnak. Az ívesen repült majd elterült. Ránézett Ritára és elvigyorodott. Feküdt csak ott és csorgott a szájából a vér a földre.
–Első lecke… – mondta halkan, vérbuborékokat köpve. A feje elernyedt, szeme megüvegesedett. Rita nem tudta mire vélni. Aztán meghallotta a tombolást. A díszlet küzdőterem egyik oldala berobbant. Hatalmas lángnyelvek csaptak be az így támadt lyukon. Szinte azonnal megjelent egy hatalmas pikkelyes-karmos mancs, és a nyomában egy félelmetes fogait csattogtató sárkányfej. Rita azonnal menekülőre fogta. Kinyitotta a szemét, de nem tudott moccanni. Bluemo’ felette térdelt. Arcuk majdnem összeért.
–…nem engedünk be a fejünkbe senkit, akiben nem bízunk meg teljesen, vagy akiről nem tudjuk biztosan, hogy sokkal gyengébb nálunk. Ezek szerint bennem megbízol, vagy…
–Nem valakit engedtem be, a hanem téged.
– Meg Chaterinát. Akit nem csak a saját fejedbe engedtél be teljesen ismeretlenül, de behoztad hozzám is. Szerencsére pánikba esett, de simán szétverhette volna a szeretett kis sárkányfészkem. Annyira le voltam gyengülve, hogy egy nagyobb tüsszentés kivitte volna az oldalamat.
–Ez eszembe sem jutott…
–Nem tudom, hogy én a te helyedben hogy döntöttem volna. De szeretném, ha te a te döntéseidet felelősen hoznád meg. És azért hogy ezt megtehesd, ehhez minden ismeretet igyekszem megadni, amire szükséged lehet, mindent, ami rendelkezésre áll. - A mondat végén magától értetődően szájon csókolta a meglepett Ritát.
–Komoly elkötelezettséggel  jár a főnök nője szerep?
Bluemo’ megint sóhajtott. Legördült a lányról és felült.
–Nem vagyok főnök és nem vagy a nőm. Vonzódom hozzád, de lehet hogy csak úgy mint lepke a tűzhöz. Nem tudom. Nem értelek.

–Le kéne pihenni kicsit. Nem tudok most ilyen súlyos dolgokon gondolkozni. Nagyon elfáradtam. Sajnálom, hogy Chaterinával ilyen veszélynek tettelek ki, de ott és akkor nagyobb fontossággal bírt, hogy vele talán vissza tudlak hozni. Nagyon nehéz ez így. – Rita belegondolt milyen lenne a férfi oldalán. Mennyire imponál neki az ereje, az esze, a stresszoldó humora. Mennyire vágyik rá, valójában, a lelke eldugott hátsó sarkában, hogy összetartozzanak. Zavarba is jön minden alkalommal, amikor kettesben maradnak véletlenül. Mennyire jólesett az ölelése, a búgó hangja. És igen, a verekedés is, a nyers erő összeütközése. De ha beadja a derekát mint nő, vagy mint felébredett vagy mindkettő, akkor többé nem tud majd jósolni neki. Nem tudja azzal segíteni ami miatt szüksége van rá az óriásnak.  
–Nem tudom én mit csináltam volna. Túl vagyunk rajta. Remélem legközelebb is virággal jön, nem gépfegyverrel. Őszintén szólva én is kimerültem. Nem vagyok még teljesen rendben, azt hiszem.
–Gyere, pihenjünk le.  Nagyon sűrű ez a nap, pedig még csak dél van. – Rita vágyott vissza abba az ölelésbe. Hulla fáradt volt, ahogy Bluemo’ is az órákig tartó feszült figyelemtől és fenntartott varázslattól.
Bluemo’ , csak egy pillanatig hezitált, aztán felkapta a lányt és bevitte a hálóba. Bevackolt és amint Rita elhelyezkedett immár otthonosan az ölelésben, elaludt. 

Loisada - Madárház - Rita

Zion távozása után visszamentek a Madárházba. A fejük tele volt kérdéssel hitetlenkedéssel és ötlettel
–Ha elfogadjuk, hogy Zion nem a klasszikus földrajzi módon hidal át két pont közötti távolságot, akkor nem sok magyarázatunk marad. az egyik, hogy ő, vagy ez a Fosse olyan módon manipulálja a távolságokat, ahogy más nem tudja. Két pontot egyé tud fogni, ha jól értettem. – igyekezett előkaparászni régi felébredett vadászós időszakukból néhány elméletet Berger. Jeromemal rengeteg vizsgált és számukra bizonyítottan varázsló beteg kényszerképzetét dokumentáló kartont kaptak meg, kéz alól, mindenféle elmegyógyintézetekből. Akkoriban ezt a felébredett mentő akciósorozatukat embervadászatnak hívták, a felgyűlt dokumentációt pedig okkult tanoknak. Végül teljes csőddel zárták a projectet 4 évvel ezelőtt. Mivel valóban őrült volt mindegyik varázsló, akit megtaláltak.
–Igen, de ha ez így lenne, és ezt valaki csinálja, akkor nem tanulmányok és megfigyelések lettek volna a kutatás alappillérei, hanem az a valaki meg ideologizálta volna, hogy miért úgy van ahogy ő csinálja. és ha ő nincs ott, illetve nem az ő gépeit használják, akkor a dolog máris nem működne. Márpedig ez a Fosse sok-sok éve halott, és nem épített állítólag semmit. Csak okos elméletek gyártott és kísérletekkel bizonyította azokat.
–Zion csinál parajelenségnek beillő dolgokat, amiket szépen be tud simogatni abba a környezetbe. De nem hiszem, hogy Ballwin vagy Jason Lee ugyanazt csinálta volna. A térpontok összehúzása azért nem stimmel, mert azokon az utakon nem keresztezhették volna egymást ezek az objektumok. Valami más van e mögött. – Bluemo’ érezte, hogy nagyon közel a megoldás.
–Felháborító, hogy mennyire érdektelen volt a stalker jelenségekkel szemben. Még hogy a Hopenak nincs ehhez köze. Igaz, hogy a központi számítógépet pont akkor indították be, de ez csak véletlen egybeesés. olyan kedvem lett volna neki bemutatót tartani a véletlenekből. – Pufogott Asa miközben nekiállt ebédet csinálni az éhező sáskahadnak.
–Mi van, ha Fosse nem téved, és a sámánok útja tényleg amit használnak, csak egy szinttel továbbfejlesztve? Néha, ritkán, ha nangyon jól sikerül a jóslatom, akkor nem egyszerűen a kártyák állnak össze egyé, hanem átfordul velem a világ egy pillanatra és ott állok a szellemek között és belesuttogják a fülembe. Persze ilyenkor halálra rémülök, mert sosem tudom előre, és szorosan becsukom a szemem. De a helyváltoztatás maga megtörténik. – vallotta be Rita. leült a szőnyegre, ahogy szokott. Kevergette a kártyákat és onnan pislogott fel a három magas férfira akik szélesen gesztikulálva álltak fölötte.
–Utána nézhetek az okkult tanok dossziéjában. Biztosan volt valami hasonló.
Bluemo’ leült Rita mellé a szőnyegre.
–Át tudtál menni a szellemek világába?
–Eddig kétszer, igen. De megpróbálhatom direktben is.
–Veled leszek, jó? Csak hogy nehogy valami balul süljön el. A szellemekhez cseppet sem értek, de útjelzőnek jó leszek, ha nem találnál vissza. A sámánoknak legalábbis a visszatérés volt a fájósabb, amennyire emlékszem.
–Most?
–Ha készen állsz.
Berger és Jerom lerogytak a fotelba. Lucy és Asa hitetlenkedve hagyták abba a főzést. De mire szólhattak volna Rita elkezdte letenni a lapokat. Alig tette le az utolsót olyan volt mintha össze akarna rogyni, mintha ráomlana a lapokra. de nem. Rita eltünt. Bluemo’ felpattant, csukott szemmel karjait kicsit széttárva minden idegszálával figyelt.

Rita kiegedte magából a kérést, a kívánságot, hogy had menjen át. A lapok már a levegőben megálltak és a rajtk lévő ábrák kiélesedtek. Amint az utolsó is lekerült Rita biztos volt a sikerben. Az 5 lap felemelkedett és akkorává nőtt, mintha 5 nagy ablak feszülne Rita köré, egy kicsi szobát alakítva ki körötte. A középső lapon úgy zuhant át, mint egy kő. Az irányok megcserélődtek, ami lent volt most balra lett ami fent volt jobbra. A következő szívdobbanáskor ismét a szobában ült, de ez a szoba valahogy más volt. Látta a többieket, látta a tárgyakat. Látta a hozzájuk kapcsolódó ezernyi történetet, érzést és indulatot. A kort, az érintéseket, a sérüléseket. A társai összetett szépsége itt is megrázó erejű volt. Szépségesnek találta őket így. Látta rajtuk, hogy aggódnak érte, és látta Bluemo’-t amint szélesre tárt szárnyakkal valahol felette ugrásra készen figyel.

Utazzunk. Gondolta. Ezért vagyok istt. Az űrre gondolt, a sosem látott hatalmas csillaghajóra, a Hopera.
Nem történt semmi.
A parkra gondolt a ház előtt, a fák illatára, a fűre és a benne most nyíló rengeteg százsszorszépre. A következő szívdobbanásánál lennt termett a ház előtt a fűben.
Ó, ez jól megy – örvendezett. Az utca is valahogy más volt. Belelátott a dolgokba. Mélysége lett a tárgyaknak és élőlényeknek. A járókelők nem voltak annyira tündöklően szépséges és bonyolult lények, de még a sarkon halkan motyogó hajléktalanba is annyi szépséget és érzelmet talált, hogy maga is meglepődött. Látta melyik autót szeretik nagyon a tulajdonosai, melyikben szeretkeznek rendszeresen, melyikkel visznek idős embert hetente kórházba, immár évek óta. Olyan mélysége nyílt meg a világnak, amire, őszintén szólva – nem számított. Aztán eszébe jutott miért is van itt. Gondolt egy merészet: Mars. Várt. Semmi.
Bluemo’ mostanáig némán figyelt.

–Mit szólnál ha megkeresnénk Chaterinát. nagyon félek, hogy nincsenek velem igazán jó tervei.
–Legyek ott ahol Chaterina van? Ahogy felidézte Chaterina alakját, ahogy betöltötte a közös tudatuk íze, majd Chaterina pánikrohama, érezte hogy elszáguld és kavargó fergetegeken száguldott át, úgy hogy a szél szinte letépte a húst a csontjairól. nem szerette meg Chaterinát. Megszánta akkor, ott ahogy összezuhant.
Cahetrina nem messze a Madárháztól egy parkban ült. Cipőjéből kibújva, felhúzott térdekkel, mit sem törődve a nadrágkosztümös komoly megjelenésén eső csorbán. Láthatóan nagyon zaklatott állapotban. Olyan sűrű ragacsos füst vette körül, amin át egészen öregasszonynak látszott. Sötét tervek, komor gondolatok táncolták körül. Magány és kötelességtudat kötötte gúzsba. Ahogy ott kuporgott Rita bármit kinézett belőle. El tudta képzelni azt is, hogy bemegy az FBI-hoz és visszaadja az igazolványát és leszerel. Úgy érkezik meg hozzájuk délután. de éppígy belefért volna az is, hogy egy pisztollyal lép be és gondolkozás nélkül agyonlövi Bluemo’-t. Ettől a lehetőségtől görcsberándult és igyekezett visszatérni a Madárházhoz.
Kereste magában a többiek emlékeit, a csupa üveg, csupa zöld építészeti remekműben, de csak Chaterinára tudott gondolni és Jason Leere ahogy körbeállják a monolitszerű büntető szellemek. Rettegett Cahterinától, és ez a rémület megbénította.
Bluemo’ igyekezett oldani a bénultságon. Úgy duruzsolt a fejében megnyugtatóan, ahogy rémálomból felriadó gyereket nyugtat éjszaka a szülő. halkan, nyugodtan, kedvesen és magabiztosan.
Rita rátalált egy szálra amin visszaindulhatott, de a rémület, vagy más miatt a szál másik végét három brutális szellem húzta. Nem álltak, mint Lee-nek, szépen körbe. nem adóztak tisztelettel a fiatal ám szó szerint halálosan potens mágusnak. Röhögtek és cibálták őt. Végül felkapták és bedobták egy spirálba. Bluemo’ mint hatalmas felröppenő fenevad eltávolodott Ritától. nem maradt más csak a szabadesés. Belezuhant egy tömegbe. Egy sorba. Talpra esett és kiegyenesedett. Egy menet ez, egy sor. Egy furcsa szedett-vedett társaság. Mellette egy kentaur állt, előrébb kelta tündérek. Mögötte két kos fejű félisten.
Beléhasított a pánik. Nem látja mindezt, hanem tudja. Ez Asa családi hagyatékából a körmenetet ábrázoló kendő, amit már annyit nézegettek. Amiről a fotókat kitették az ebédlőasztalnál, hogy szem előtt legyenek.
nem kap levegőt.
Nem tud megmoccanni.
Pislogni sem.
Ugráló fénykarikák a szeme előtt.
Pánik.
Vég.

Bluemo’ akkorát ugrott, hogy Asa felkiáltott ijedtében. Lucy habzó szájjal zuhant be a konyhapult alá. Bluemo’ feltépte a negyedik ládát, kimarta a féltett kincsek közül a kendőt. Asa szíve kihagyott egy ütést. Berger Lucyhez ugrott. 5 másodperc sem telt bele a kendő az ebédlőasztalon hevert kiterítve. Blumo’ rátenyerelt egy eddig nem látott emberalakra, aki a menet vége felé egy kentaur és két kos fejű emberforma lény között állt. Bluemo’ egy  sosem hallott artikulálatlan üvöltést engedett felszabadulni magából. Asa ereiben meghűlt a vér.
Rita ismét a szőnyegen volt. Egy pillanatig állt, aztán térdre rogyott és öklendezett és fuldoklott még egy percig. Amikor már kapott levegőt heves zokogásba tört ki. Kezébe temette az arcát és igyekezett a lehető leg kisebbé összegömbölyödni. Bluemo’ körbeölelte mint egy fészek és tovább búgta a fülébe a megnyugtató szavakat.
–Hogy lehettem ennyire önhitt? Hogy gondoltam, hogy ennyiből sikerül, Mit képzelek én magamról? Micsoda egy beképzelt picsa vagyok? – Ritából az első szavak önostorozó, szégyen áztatta förgetegként csaptak le. Arcát még mindig takarva úgy bújt Blemo’-hoz, mintha az el tudná őt takarni önmaga elől. Ringatta, és töretlenül bizonygatta, hogy minden rendben van, jól csinálta, és túl van rajta.
Jerome nézte őket. Majd finoman de ellentmondást nem tűrve kiterelgette a többieket a nappaliből a füves hatalmas tetőteraszra. Asável felállították a kempingasztalokat és kihordták az összes azonnal fogyasztható kaját.
Bluemo’ és az ölében lassan megnyugvó Rita ebből semmit nem vett észre.

 

Loisada - Blompinne – Zion

Zion nem volt felkészülve rá, hogy élőben a harcos környezetvédő, aki olyan vegyes érzelmeket vált ki Zion kollegáiból ilyen karizmatikus. Gondolhatta volna, de nem volt sok tapasztalata az emberekkel. Azt sem gondolta az előadásiból készült youtube videók alapján sem, hogy ekkora hatalmas ember. Úgy magasodott fölé, mint egy óriás. Zion ehhez sem volt szokva, a maga 197 cm –es magasságával. Az óriás fáradtnak tűnt. Türelmesen meghallgatta őt, bár eléggé belekérdezett Zion munkájába. Végül is tudnia kell ki vagyok – gondolta Zion és hagyta magát elragadtatni. A beszélgetésben egyszer elérkezett az a pont amikor kénytelen volt beavatni ezt Bleumont a gaia körüli vita részleteibe. Hosszan magyarázta neki, hogy hogy működik Fosse általános mértékegysége az űrben megtehető utakról. És kitért az ősi sámánutazásokra és drogos álmokra is, holtak szellemeire is, mint Fosse kutatási területeire. De sajnos ő is, ahogy utána még pár tudós, akik vették a bátorságot, hogy továbbgondolják Fosse elméleteit csak a sámánutazást tudták bizonyítani, mint létező helyváltoztatásra alkalmas módszert. Ez az a technika vagy eljárás amit manapság használunk mi is, csak nyilván gépekbe programozva. Nem gombák és transz által. zion hallotta magát ahogy ezeket a dolgokat kimondja. Tudta, hogy eretnekség amit csinál, és hogy rajta és még két kutatón kívül senki nem tudja a NASA-nál, hogy Fosse egyenleteit és elméleteit fejlesztették tovább. Hogy ez az út, ez a technika minden volt, csak nem hivatalos NASA fejlesztés.
Bluemont tágra meredt szemmel hallgatta. Egyszer sem vágott a szavába, ő pedig mint aki végre átadhatja a terhét szépen el is magyarázta neki a dologban rejlő nehézségeket, és a fejlesztés ráeső részének különleges buktatóit. Eszébe jutott, hogy minden kikotyogott szó megbocsájtást fog nyerni, ha ezt a legendás koponyát sikerülne maguk mellé állítani. Ezen a gondolaton felbátorodva tovább beszélt. Nagyvonalakban jelezte milyen nagyságrendű építkezés folyik, és arra is utalt, hogy számára kijutni az űrhajóra annyit jelent, hogy átmegy egy soklépcsős zsiliprendszeren. A beléptetési procedúra 20 percnél nem több. Ellenben egy repülőre szállással, ami átlagosan egy óra.
Zion annyira ritkán jött ki a bázisról, hogy szinte teljesen elvesztette a kapcsolatát a világ hétköznapi részével. Így mikor Bleumont arról érdeklődött, hogy nem lát e Zion összefüggést az űrbéli titkos ám igen nagyszabású építkezések és a Földfelszínt hólyagok módjára elborító stalker övezetek között csak vállvonogatásra futotta Zion érdeklődéséből.
Elmondta legalább kétszer, hogy szerinte semmi köze nem lehet, hiszen ők már a tervezésnél 0 kibocsájtásra törekedtek. Nem csak enneél a harmadik űrhajónál, hanem már az első kettőnél is. Ami egyszer bement az nem jön ki a gépből, és nem mehet be semmi, ami nem tud bennmaradni. Semmiféle nem recirkulálható tárgy, anyag vagy élőlény nem kerülhetett fel a hajóra. Hiába. Látta hogy Bluemont nem győzte meg. Végül Bleumont feltett neki egy merőben szokatlan kérdést:
–Nem lehet hogy önök éppúgy a természet törvényeitől elrugaszkodott dolgokat csinálnak odakint, mint amit esetleg mi itt lent. és ez az egész űrhajósdi önmagában annyira természetellenes, hogy ilyen brutálisan és durván hat vissza a földre?
–Nem értem egészen pontosan, hogy miről beszél. – Zion keményen próbálta megérteni miről lehet szó, de nem tudott olyan dolgot, munkafázist vagy tevékenységet felidézni, amit ne tudna megmagyarázni, hogy hogyan működik vagy mitől jön létre.
–Biztos benne, Zion? Mert én éppilyen biztos vagyok az ellenkezőjében. – vetett véget a beszélgetésnek az óriás. – A minivilágot valószínűleg Tom Ballwin megbízásából James Lee építette. Mindketten halottak. Amiket látni szokott  - szerintem ezek a kilökődések, amikor valaki olyasmit tesz ami eléggé kilóg a józan ésszel belátható körén az emberek többségénél. Úgy is mondhatnám, hogy ide veti ki az emberek közös tudatalattia. Egyszerűen tagadják a dolog létezését, így a dolog létrehozójának nincs többé helye a világban. Ilyenkor kerülnek ilyen zárványokba. ha ezek úgy működnek, mint az amit Jason Lee épített Ballwinnak, akkor az a benne lévő ember életerejét emészti fel illúziók gyártásával. Végül felemésztve az áldozatot eltűnik, megsemmisül, semmivé válik.

–Miaz ön tudománya, uram? Mi az amit csinál, mikor ilyen természeti törvényekre fittyet hányó dolgot művel?
–Gondolatolvasok. – Moslygott a fekete óriás, és mint kártyalapokat fektette Zion fejében egymás mellé Zion azon emlékeit amikor Bluemo’ szerint varázsolt. Gépeket épített és programozott minden esetben. Minden esetben valami új és igen frappáns megoldással élt.
Zion elmélázott az emlékein. annyira lekötötte a megoldás iránti igyekezet, az információéhsége, hogy meg sem ijedt, meg sem lepődött.
–Ezek a dolgok itt, az amiket csinálok, ezek megmagyarázhatóak.
–Valahogy. - Mosolygott tovább Bluemo’ – Sajnos nem tudok ennél többet mondani, mert nem tudok ezekről a helyekről többet. Zion bólintott. Felállt, megköszönte az audienciát és gyermeki boldogsággal ölelve tovább a gondolataiba  elé tett emlékeket, lassan kiporoszkált a kocsijához. Legkedvesebb emlékeiből volt ez ki csokor. Azokból a feladatmegoldásokból, amik igazán fergetegesen jól sikerültek. és hazudott Beleumontnak. Valójában, ha mélyen magába nézett, tudta jól, hogy nincs igazán jó magyarázat, hogy miért működnek ezek a dolgok.
–Chewbakka – gondolta Zion, mikor beindította a motort. – Rá kell ütni, és megy.